A virágzó cseresznyefa alatt sétáltam. Fújt a szél. Fátyolként hullottak rám a szirmok. A puha fű az álmok földjére terített varázsszőnyegként ringatta lépteimet. Minden egyes szirom feljebb emelt a saját, képzeletbeli mennyországom felé, ahol királylányok, hercegek keringőznek…
– Nagy esküvőnk legyen? – kérdeztem a vőlegényemet 26 évvel a cseresznyefa virágzása után. Ez volt az első alkalom, hogy a nagy napról beszélgettünk.
– Hát persze. Miután már kislányként elképzelted, hogy egyszer királynő leszel, hogy is gondolhatnám, hogy az uszályos ruhádat csak az anyakönyvvezetőnek akarod megmutatni.
– Honnan tudod?
– Tudom.

Néhány hónappal később a szüleim nappalijában álltam. Az egyik barátnőm a fűzőmet húzta szorosra, a másik a hajamat igazgatta. Unokahúgom a fátylammal bajlódott és közben pukkadoztunk a röhögéstől. Az egész olyan volt, mint egy film, aminek én vagyok a főszereplője. A négy örömszülő az ajtó előtt toporgott, leendő férjemről pontosan tudtam, hogy éppen sokadszorra ellenőrzi a zsebében a gyűrűket. Aztán megláttam magam a talpig tükörben. A ruhám éppen olyan volt, mintha a cseresznyefa virágszirmai borítottak volna be.

Már csak az utolsó simítás hiányzik. Korona a helyén, fodrok eligazítva. Minden hajtincs szépen kunkorodik, a fényes kiscipő kellően kopog. Az ötévesek ügyetlenkedő, ám roppant felnőttes mozdulatával rúzsozás, aztán még egy pillantás a tükörbe… Anya, még ne nézz ide! Apa mikor ér haza? Hallottam a lányomat a nagytükör előtt. A kutya csaholt, aztán nyikordult a kapu. Ági kipirulva suhogott el ruhájában a szobája felé. Megjött apa!
Néhány perccel később, amikor már pontosan tudta, hogy apa lepakolt, igazából hazaért, lányunk ragyogó szemekkel sétált végig a nappalin csillogó ruhájában. Kristályként szórta a magába szívott büszkeséget, amit apa szemei mosolyogtak felé. Majd rám villantotta tekintetét. Tudtam. Értettem. Éreztem, mit érez. Én is voltam királylány…

Barbara