Négy éve, 2011 kora tavaszán az etyeki kávézóban ültem a laptopom előtt és írtam. Váratlanul bukkant fel a barátnőm. Akkor még ő sem tudta. Csak a férjemet és a szüleimet avattam be a tervembe.

– Mit csinálsz? – kérdezte. Valójában már elkészült a kézirat, már csak olvasgattam, javítgattam. Kiadóm még nem volt, még nem is gondolkodtam ezen, csak az írásra koncentráltam.
– Írok – feleltem, miközben leült.
– Mit? – kíváncsiskodott lelkesen.
– Az első könyvemet… – szaladt ki a számon. A mondatot csend követte, majd mosolyogva, kicsit elemzően, de elismerően így szólt:
– Tudod, mi nagyon jó abban, amit mondtál? Az, – folytatta – hogy még csak írod, de már könyvként tekintesz rá. Nem írogatásként, egy fióknak szánt regényként, amivel majd csak történik valami.

Jól érezhetően hiszel benne, és ez annyira tetszik!

Csak vigyorogtam. Valóban így éreztem.
– Van már kiadód? – kérdezte.
– Nincs, de ez a következő lépés. Nyilván lesz!
Így kezdődött. Pontosabban 2010 januárjában, amikor felírtam a lap tetejére, hogy

Bauer Barbara
LÉGIKISASSZONYOK

Mindig csak álmodoztam arról, hogy egyszer majd nem csak híreket és cikkeket írhatok, hanem regényt is. Álom volt. Egészen addig, amíg bele nem vágtam.

Akkor kezdődött a regényírás valósága.

Éppen három éve, a Könyvhétre jelent meg a Légikisasszonyok (2012). Három év, négy megjelent regény, 1.787.000 karakter, 1142 oldal nyomtatásban. Ha valaki megjósolja nekem mindezt, vélhetően irreálisan hangzott volna. Valószerűtlennek tűnhetett volna. Talán meg is ijedtem volna.
…
A teraszon ülök, és írok. Valójában a következő regényt, amit most éppen félretettem, mert kikívánkoznak belőlem ezek a sorok. Talán az egyik főszereplőm miatt (ti még nem ismeritek), de késztetést éreztem, hogy elmondjam nektek, hogy nagyon hálás vagyok, hogy az Olvasóim vagytok! És még valamit: szeretném átadni az érzést, a bizonyosságot, hogy igenis kell álmodozni. Az álmok, a vágyak a húzó erők. Ők a jégtörők, lerombolják a falakat, félresöprik az akadályokat és utat mutatnak.

Az igazi vágyak fenekestül felkavarják a világodat. Eléd görgetik, amivel aztán magukhoz terelgethetnek.

Te az óceánon innen, a vágyaid azon is túl vannak. Ott egy jeladó torony, ám a hullámoktól nagyon messze vagy. Nem tudod venni a jeleket. Túl messze van. Nem tudod, merre indulj el. Ám a jelek egyik ponttól a másikig futnak, mígnem az egyik megkocogtatja a válladat. Hahó, végy észre és kövess! Talán nem is tudod, miért, de teszel valamit, ami jó érzéssel tölt el. Aztán újra és újra megteszel lépéseket, míg egy napon ott állsz a túlsó parton. Ott, ahová vágyódtál, de olyan álomszerű volt, hogy szinte hihetetlen.

Bíznod kell magadban, hinned kell az álmaidban, hogy pont azokat az apró lépéseket tedd meg napról napra (akár nem is tudatosan), ami egyszer csak arra ébreszt: itt vagyok!

Ezt akartam! Jesszusom, el sem hiszem!!!

Hm. Csak ezt szerettem volna elmondani…

Most pedig írok tovább 🙂

 Barbara