Mire vársz?
Összehúztam magamon a kabátot. Sötét felhők közeledtek, a késő októberi szél már csípett. Kislányom már előre szaladt, csilingelő hangja lobogott utána, mint a loknik a hajban. Ő a romok közt a bújócska lehetőségét látta, zegzugos rejtekhelyeket, izgalmas világot. A férjem követte őt, figyelte lépteinek biztonságát, miközben játszotta játékát. Mintha nem sejtené merre futott, kereste a falak védelmében izguló lányát, aki még a szemét is becsukta: nehezebb legyen megtalálni.
Lassan követtem őket. Fél szemem ott, a másik a több száz éves kolostor maradványain cikázott. Éreztem, húz, vonz valami, mint mindig, ha ennyire közel járok a múlthoz, látom a nyomait, érzem a jelenlétét. Azonnal működésbe lépett a fantáziám: mi mindent láthattak a falak. Kik léphettek ott, ahol most én? Mi maradhatott itt belőle, amit szabad szemmel nem is láthatunk, ami időtlen, ami már volt akkor is, van most is. Majd’ nyolcszáz év… sok? Vagy kevés?
Nyolc évvel ezelőtt még mit sem sejtettem a jelenemről. Máshol élek, férjhez mentem, más a munkám, megjelent három regényem, anya lettem. Gyökeres változás. Mennyit gondolkodtam mindezen. Hogy lesz? Az állandó nagy kérdés: mit hoz a holnap, a következő év, a jövő?
Mennyi aggódás…
Néztem a lányom, akit csak a pillanat érdekelt. Már megtalálta az apukája, most ő számolt. Izgult, lesni próbált, de meggondolta, gyorsan visszazárta a szemét. Aztán futott, egyik oszloptól a másikig. A jelennek él, azt élvezi. Milyen igaza van!
A falak is ezt suttogták. Ezt mondta a hely és benne a pillanat. „Az egészet nézd!”
Járjam az utat? Tényleg csak ennyi a feladat? Járjam az utam és élvezzem? Lehet úgy élni, hogy nem félek és nem féltek? Azt veszem észre, ami éppen ott van körülöttem és nem a holnaptól várom a jobbat, a mást, a folytatást? Tudom, hogy lehet. De néha mégis olyan nehéz.
Fölém tornyosultak a falak, csúcsosodtak az ívek. Egészen kicsinek éreztem magam alatta. A nyolcszáz év egyetlen pillanatának. Hátrébb léptem. Becsuktam a szemem.
A falak karba tett kézzel, az öregek bölcsességével néztek: „mire vársz? Vedd észre!”
Olyan érzésem támadt, hogy nyolc évvel ezelőtt már pontosan tudhattam erről, ami körülvesz. Ott volt velem. Ahogy a többi is ott van. Mit sürgetem azzal, hogy gondolkodom rajta, a jövőn?
Hirtelen egy kéz ragadott meg. Kissé lehűlt, apró kéz. A lányom kipirult arca ragyogott rám: „Most te bújj el, anya!”
Igen! Ez a lényeg! Az ő igaz mosolya. Most…
