Bauer Barbara

Az asszony (mint státusz) képe mindenkiben elindít valami gondolattársítást. Kinek a kendő jelenik meg a „bekötötték a fejét” elmélet mentén, kinek a konty, mert fodrászra, frizurára nincs többé idő. Mások némi terebélyesedéssel kötik össze a formát, illetve a konzervatívabb, „elkelt” feliratú ruházattal. Mára persze mindez sokat változott, megjelent a trendi anya, aki fitt maradt, a karrierje sem tört meg, a férje pont úgy legelteti rajta a szemét, mint korábban és persze ő is éppen olyan tűzről pattant, mint lány fejjel volt. Ja, hogy közben jöttek a babák?! Semmi gond! Helyt állunk, mert ma így kell. Ez az elvárás!

Neem! Frászt! Ki várja ezt el?

Miksa-Kovács Orsolya maratoni futó és hat fiú anyukája. Izmos, vékony, kiegyensúlyozott. Sosem látom fáradtnak. Ránézésre ő is trendi anyuka, aki alaposan felteszi a lécet. De ha kissé belemélyedünk a kérdésbe, kiderül, nála hitelesebben kevesen mondhatják el, hogy hol az igazság.

Úgy fél éves lehetett a lányom, amikor egy alkalommal Orsival beszélgettem. Tele voltam a kezdő anyukák aggodalmaival, a sok-sok „vajon jól csinálom-e” kérdéssel, ráadásul azzal a frusztráló érzéssel, hogy telnek a hónapok, de nem érzem a késztetést, hogy gyorsan még szüljek zsinórban néhány gyereket. Már-már selejtesnek és antianyának éreztem magam. Különösen, ha megláttam őt, Orsit. Na, igen, a nyomába sem érek!

Aztán beszélgettünk és nagyon gyorsan meggyőzött: nem vagyok kevésbé helytálló anyuka, mint ő. Mi volt az érv, ami hatott? Az, amit az élet minden más területén magam is pontosan tudtam: mindenki a saját programját futatja. Az ő útja hat gyerekről szól, ebben leli meg az élet kihívásait, örömét és elégedettségét. Így teljes az élete. Se én, se senki más ne akarja az ő útját járni és ugyanazt megtalálni.

Sokkal inkább a magáéban, a saját sorsában keresse az élet értelmét és akkor sikerülhet is.

Akkor nagyon magaménak éreztem a gondolatait és szívesen megosztottam volna másokkal is. Most megteszem.

–          Van egy mondás, miszerint „boldog anyának boldog a gyermeke is”. Tényleg ennyi lenne, erre kell törekedni és akkor minden rendben?

–          …”Az igazság odaát van!” Viccet félretéve, köszönöm, Barbara, hogy rám gondoltál a nő-anya-feleség és egyéb szerepekről, – amit betöltök nap, mint nap -, beszélgetés kifejtésére. Egy újabb idézettel folytatnám, ami Bruno Bettelheimtől származik: „Az elég jó szülő mindig tudatában lesz, hogy gyermeket foganni, kihordani és világra hozni életének legcsodálatosabb eseménye. A születés pedig a gyermek életében a legcsodálatosabb esemény. Minél jobban élvezik mindazt a maguk módján, ami ebből következik – a szülő a gyermeknevelést, a gyermek azt, hogy a szülő neveli –, annál boldogabb lesz az életük.”

És igen, elég jó szülőnek lenni éppen elég, nem kell tökéletesnek lenni, nem kell problémamentesnek lenni, csak pont elég jónak ahhoz, hogy mindenkinek éppen jó legyen, és ebbe beletartozik, hogy nekem is jó legyen. Erre törekszem, erre az egyensúlyra a szerepeim között és sosem felejtem ki belőle magamat. És igen, a törekvésem már elég jóvá tesz, hiszen látom a hibákat, látom a problémákat és megoldások halmaza bontakozik ki a fejemben és igen, tudatosan figyelek arra, hogy a magam által alkotott elég jó szülőnek megfeleljek. 

És igen, elég jó szülőnek lenni is nehéz, egy bizonyos gyerekszám felett, már nagyobb hangra, erősebb akaratra és kitartásra és egy erős férfi-apa-férj támogatására van szükségem. Kettőnk egyensúlya is lényeges, hogy mindig tudjunk egy irányt mutatni a fiainknak, hogy az értékek, melyek mentén élünk az mindkettőnkben benne legyenek.

–          Hasonlítgatjuk magunkat másokhoz, látjuk a trendeket, a társadalmi – gyakran nem valós – elvárásokat. Pedig nekem úgy tűnik, ha magunkra figyelnénk, az sok mindent megoldana. Tudatosan figyelsz magadra?

–          Semmilyen elvárásnak soha nem akartam megfelelni, mindig is egy kicsit különc voltam, de csak finoman, nem hivalkodóan.  Az, hogy futok, hogy dolgozom, hogy sokat olvasok, hogy hat fiút terelek és még mindig szerelmes vagyok a férjembe, ez számomra nem megfelelni akarás egy ki nem mondott elvárásra, hanem ez az én igényem.  Alapvetően önző típus vagyok, és amit én szeretek, azt nem hagyom ki az életemből, csak azért, mert ezt vagy azt vár el tőlem a tágabb környezetem. 

–          Az emberek hajlamosak hozzászólni mások életéhez. Véleményt mondanak, kritizálnak, ami ismét nyomást jelent. Gondolok például a kötelező kérdésre néhány héttel azt követően, hogy megszületik az ember első gyermeke: „És mikor lesz testvérke?” Szerinted felülírja ez a nyomás a nők valós vágyát?

–          Semmilyen elvárás nem lehet annyira tökéletes, mint a magam elvárásai magammal szemben. Ezek pedig nem irreálisak, mivel magam készítem és tudom, hogy mennyit bírok, hogy merre tartok, hogy milyen prioritások vannak az életemben. Az otthonszülés is egy ilyen elvárásom volt magammal szemben, mert mást akartam, biztonságosabbat akartam, háborítatlanságot akartam, jobbat akartam, szebbet akartam, különlegesebbet akartam, mint mások, mint a többiek.

De, és ez nagyon lényeges, ezek az én elvárásaim, az én utam, ezt senki elé példaként állítani nem lehet, sőt nem is szabad. Itt vissza kell kanyarodni ahhoz, hogy hozzám vagy hozzánk hasonlítani valakinek a családját, esetleg saját magát, az abszolút tévút!  Nem vagyunk, sőt nem lehetünk egyformák, mert mindenki egyedi és megismételhetetlen. Itt, ebben a riportban is le kell szögezni, hogy mindenkinek a maga útja a legtökéletesebb, mert az az övé. Mindenkinek a maga családja a legjobb és a legszebb, mert az az övé. 

A mindenkinek megfelelés egy nagyon veszélyes dolog.

Nem lehet és nem is kell megfelelni mások elvárásainak. Elvész benne az ember és a lényeg kimarad: hogy a kisbabájával boldogan eltöltse ezt a kis időt. Én már tapasztalatból tudom, hogy olyan gyorsan elröppen a gyerekkor és egy felnőtt áll előttünk, akin már nem pótolhatjuk a mosogatással, főzéssel és takarítással elvesztegetett időt.

–          Nekem egy lányom van és csodálattal tekintek a sokgyerekes anyukákra. Hol, mikor dőlt el, hogy nagy családot szeretnél?

–          „Minden nagycsalád az első gyermek megszületésével kezdődik!” (Nagycsaládosok Országos Egyesülete) Sokan kérdezték már tőlem, hogy miért van ilyen sok gyerekünk és én mindig csak azt tudtam mondani, hogy alapvetően szükségünk volt rájuk, mindannyijukra.  Egyszerűen éreztük Zolival, hogy az első fiúnk után hiányzik még egy, aztán még egy és még egy és még egy és még egy. Egyszerűen ilyen egyszerű volt nagycsaládossá válni! Már az első otthonszületése után közvetlenül megbeszéltük a bábával, hogy 2 év múlva „veled ugyanitt” találkozunk. Mi így vagyunk kerek egész ezzel a SOKGYEREKKEL, így egybeírva.

–          Elképzelem, amikor este leültök az asztal köré. Pontot tenni a nap végére ekkora létszám mellett nekem logisztikai kérdés, éppen ezért kíváncsi vagyok… milyennek festenéd le a ti képeteket, ha a címe: „egy esténk”?

–          Mikor este leülünk vacsorázni és mikor mindenki elmondja, hogy éppen azon a napon mi-minden történt vele, akkor boldog vagyok. Mikor Kende tányérokat rak ki, Zádor vizeket tölt, Benkő kiteszi a kenyeret, Csobán evőeszközöket keres, Tardos a helyére teszi a kitöltött poharakat és Mikán kacagva mászkál az asztala alatt, akkor boldog vagyok! Mikor kiabálok nekik, hogy jöjjenek, mert vacsora és senki meg nem mozdul, mikor mondom, hogy kézmosás és e helyett csak nevetgélnek, akkor nem vagyok túl boldog! Mikor végre összeszedem őket és mindenki a másikra mutogat, hogy most ő töltsön, ő terítsen, ő rakja ki, mert én már megtettem ezt tegnap és ma nem akarom, akkor sem vagyok túl boldog!

Ez hozzá tartozik az életünkhöz, mert ez így normális, hogy vannak pozitív hangulataink és vannak negatív érzéseink, mert nem vagyunk tökéletesek. Törekszünk az elég jó szülőség felé!

 „…mindenkinek a maga útja a legtökéletesebb, mert az az övé. Mindenkinek a maga családja a legjobb és a legszebb, mert azaz övé.” – mondta Orsi. És egymást olyannak szeretik, amilyenek!

Barbara