Játék
Egészen kicsi voltam, talán négy éves, amikor a römi szabályaival megismerkedtem. Még az iskolát sem kezdtem el, amikor már könnyedén adtam össze a lapok értékét, így teljes értékű partner lehettem komolyabb römi, illetve kanaszta partikon. Az egyetlen bökkenőt a kezem mérete jelentette. Egyszerűen nem tudtam tartani a 14 lapot. Ezért mindig magam mellé húztam egy karfás széket. A karfára azért volt szükség, hogy pléddel eltakarhassam az egyébként színnel felfelé kiterített lapokat.
Sokan talán már nem is emlékeznek azokra az időkre, amikor hétfőnként nem volt adás a tévében. Ezeken az estéken az esti mese idejében társasozni kezdtünk és a játék mindig tovább tartott, mint ahogy a TV Maci a többi napon ágyba bújt. Játék közben vacsoráztunk és jókat nevettünk az „egy körből kimarad” és egyéb buktatókon.
A játék ma is része az életemnek, köszönhetően a kislányunknak. Bár bevallom, örülök, hogy szereti a társasjátékokat és a kártyát, mert babázni, pláne színes-szárnyas pónikkal játszani olykor nehezemre esik…
A játék nekem önfeledt kikapcsolódást, sok nevetést, valamennyi versenyszellemet, izgalmat jelent. Egyedül, vagy társaságban, szabadban, vagy asztalnál, mókáért, vagy valós nyereményért… tulajdonképpen az apropó mindegy is. Játék a bújócska, a römi, az amőba és a lottó is, ahogy az ugróiskola, vagy a barkochba is.
Nos, ezek után, van kedvetek játszani?
