Elvarázsolt birodalom
Emlékszem, kislányként mennyire szerettem hazaérni. Különösen este, amikor a fények is vártak. Nem is az számított, mennyi időt voltam távol, vagy milyen messze. A hazaérkezés pillanatai maradtak meg. Ahogy felkapcsolódnak a lámpák, elém jönnek az illatok. Ismerősként fogad egy-egy elől hagyott, közeli emlékeket kártyalapokként elém táró tárgy. Ahogy a gyerekszoba ajtókerete nyújtózkodik, hogy inthessen: gyere, elvarázsolt birodalmadra vigyáztam!
A hazaérkezés később mást is jelentett már. Lett sajátom, ami csak az enyém. Önálló élet, magam teremtette birodalom. De húzott haza a másik is.
Vissza, ugyanoda, gyerekkorom elvarázsolt birodalmába.
Előbb léptem be ma délután a lányom szobájába, mint ő. Láttam az arcát, ahogy megállt az ajtóban, félrebillentette szöszi fejét és körbenézett. Elégedett mosoly jelent meg a szemében, cinkos mozdulat a szája szegletében, ahogy a babáira pillantott. Pont úgy hevertek, ahogy reggel hagyta őket. Láttam, engem már észre sem vesz. Kiosontam. Ő máris visszacsöppent ugyanazokba a percekbe, amiket reggel óta őrzött a szoba. Várta.
Ismerős volt az érzés. A hazaérkezés nyugalma.
Mindenkinek van egy elvarázsolt birodalma. Egy hely, egy pillanat, vagy akár az egész gyerekkor. Ami telis-tele van csodával, szeretettel, pont úgy, ahogy csak egy kisgyerek láthatja.
