Befelé…
Egyedüllétemben jól vagyok. De soha nem magányosan. Ha magányos maradok, szenvedek.
Ha egyedül vagyok, felszabadulnak a gondolataim. Boldogok, mert csak rájuk figyelek. Beszél hozzám a testem, rángatja a kabátujjamat a lelkem. Engem akarnak, végre. Becsukom a szemem és velük vagyok. Meghallgatom őket. Figyelek. Rádöbbenek, miket értettem félre. Pedig lüktetett a fejem, fájt a vállam, kivert a víz… harsogtak a fülembe a jelek, de csak mentem, loholtam előlük. Most újra szóltak, figyelmeztettek: hát sosem figyelsz ránk?
De, most is itt vagyok! Csendben, befelé. Csak én, egy kicsit. Hallom, érzem, tudom, hogy vagyok. Időtlenül. Egyetlen ponttá zsugorodom. Pulzáló gömbbé, amiben minden egy. Kiderülnek a miértek, megértem, ami már megtörtént és érzem a következő pillanatot. A kusza egyenletek emlékekké válnak, az emlékek nyomán pedig futnak a végtelenbe. Előttem, utat mutatva. Most látom. Most figyelek. Befelé élek. Aztán kinyílok, és megyek arra, azon az úton, amit láttam.
De sosem magányosan, mert attól szenvedek.