Anyavizsga… pótvizsga, mert hibákból tanul az ember.
Jött a pillanat, megállíthatatlanul. Talán lelassult. Futottam, de megelőzhetetlenné vált. Már lent volt, csúszott, vele érkezett a fájdalom. Kísérte a sírás.
„Anyaaa!”
Már a karomban volt. Forró teste az ölemben. Az ijedtség uralkodott, a térdén a fájás talán már ott sem volt. Mégis sírt. Ölelt, szorított.
„Anyaaa!”
Nyugtattam, nem látszik semmi, apró horzsolás csupán. De nem nézett oda. Kemény volt az aszfalt, talán mégis fáj. Nem tudhatom. Az övé. Ő érzi. Öleltem tovább.
„Tereld el a figyelmét!” – így egy anyuka. Talán igaza van. Dédelgetjük a fájdalmat, az apró sebet, pedig futhatna tovább. Rosszul kezelem?! Túlaggódom?!
Bejöttünk a házba. Hoztam a karomban. Még hüppögött. Szerettem volna letenni, de szorított. Öleltem még, de ott sercegett a fülemben a háromgyerekes mondata.
Lefejtettem magamról a lányom. Nagy könnyekkel sírt tovább. Mondtam, nem marasztaljuk tovább a fájdalmat. „Engedd el, lökd el magadtól!”
„Nem tudom, anya!” – felelte és jött utánam. Látványosan dolgom lett, próbáltam bevonni, elterelni. Egy idő után nem sírt.
„Anya” – mondta később. – „Miért tettél le? Szerettelek volna még ölelni.”
„Mert akkor még most is sírnál egy aprócska sérülés miatt!”
„Anya, te más anyuka vagy, én pedig más gyerek. Én az öledben nyugszom meg, ott múlik el a fájdalom. Rosszul esett, hogy letettél! Nem érdekel, hogy más anyuka úgy csinálja”
Oh… bent akadt a lélegzetem. Már annyiszor megfogadtam, hogy az ösztöneim szerint cselekszem! Anyaság… Megfelelés… Mi a helyes.
Anyaság… ő és én!
A térdén a fájás talán már tényleg ott sem volt. De a torkában a sírás igen. Azt akarta kisírni. Azzal szorított. Talán az ijedtség, talán más. Hát nem mindegy? Engem akart, mert most, hat évesen még akarhat. Mert ott vagyok, mert kellek neki.
Szeretet, ölelés, együtt szuszogás. Mi terelhetné el a legjobban a fájdalomról a figyelmet?!