Bauer Barbara

Néhány héttel a nagymamám születésnapja előtt arról beszélgettünk, mennyire megváltozott a világ. Noha feleannyit sem éltem még, mint ő, elég, ha körbetekintek a lakásban és látom magam körül a kor technikai vívmányait. Ha bemegyek az iskolába, mintha nem is a gyerekkori önmagamat látnám, hanem a világot egy egészen máshogy szemlélő korosztályt.

„Bezzeg az én időmben!”

…az ismerős mondat, ami mintegy csákányként mélyíti az árkot generációk gondolatmezején. De tényleg így van ez? Vagy ez is csak egy közhely, amit mondunk ugyan, de sosem gondolunk bele igazán? A kor valóban bölcsebbé tesz, ami árnyékában a fiatal elvész, fényében az idős „bezzeg”-el? Vagy a kor csak mázli, és mint ilyen, tanácsadásra nem jogosít?

Hogy miért engedem meg magamnak ezt az eszmefuttatást? Há-há! Mert tudom a választ! Mert a nagymamám kilencven éves és elmesélte.

A szülinapján a Polgármester is felköszöntötte. A kedves jelenet után pedig arra kért, tudjam meg, mi a titok. Mi a titka a nagymamámnak, hogy ily kedélyesen, kiegyensúlyozottan éli életét. Nos, leírom, amit megtudtam és amit láttam azóta, hogy én magam is csatlakoztam a nagymamám életéhez, mintegy negyven… éve.

De mielőtt erről a 32873 napról beszámolnék, lépjünk vissza az időben, és nézzünk néhány hírt az Esti Kurirból, az 1926. július 16-án történtekből!

„Visszavarázsolni a mosolyt a hervadt gyermekarcokra, a koravén fiatalságnak visszaadni a gyermekkor apró örömeit – ezzel a jelszóval indult meg a Vöröskereszt gyermekvédelmi akciója”

„A fiatal asszony, aki Miskolcra indul férjéhez, Szolnokra érkezik meg a vonaton megismert új szerelméhez”

 „Húszmillió helyett csak ötöt kapott építkezésre a népjóléti miniszter.”

„Mindössze 60 milliárdot adott a minisztertanács a lakásépítő akcióra, amikor Berekböszörmény kortesszolgálataiért egyetlen útépítésre négy és félmilliárdot kapott.”

A Mai Nap külföldi hírei között pedig a következő szerepel:

„Bitófán végezték ki Kemál pasa merénylőit. Tizenhárom török államférfi és tábornok szörnyű halála”

És nézzünk egy-két hírt a sport, kultúra és apró rovatból a Népszava oldalairól:

„Karlovits és Egry szenzációs győzelme Párizsban. Bárány István megvédte a Grand-Prixet: Magyarország – Franciaország 4:4”

„Winkler kertmozgó műsora (Hungária út 92.): Az élet iskolája – dráma egy elkényeztetett lány életéből”

„A 14 napos Corvin-vásár már csak 2 napig tart!”

Változott a világ? A titok megfejtéséhez ezt a kérdést mindenképpen tisztáznunk kell. És amennyiben a hírek elemezgetésére szorítkozom, mindez akár ma is íródhatott volna, talán csak a nagyságrendek változtak.

Az elején szóltam arról is, hogy elég körbejárni a lakást, és mennyi változás gördül elénk: tévé, mikró, okostelefon, tablet, hogy a köztes évek vívmányait ne is említsük. No de, kérem, ezek csak tárgyak! Semmiképpen nem venném be őket ringbe, amikor az élet sóját szedem molekuláira.

Az élet értelme, lényege és mozgatója valahol sokkal mélyebben, messze a chipek, kábelek és vezetékek felszíne alatt húzódik.

„Az ujjaink nem egyformák, ahogy mi sem vagyunk azok. El kell fogadnunk. Hibájával, másságával. Ha békében akarunk élni, olyannak kell elfogadni egymást, amilyenek vagyunk.”

Mondta a nagymamám, aki gyerekkoromban is mindig dudorászott.

„A víg kedély megszépíti a napokat! Nagy nehézségek, és munka közben is énekeltünk.”

De mi kell a lelki békéhez, a kiegyensúlyozottsághoz? Vitaminok, korszerű táplálkozás és sport? Kérdezném ma, ha fogyasztói társadalom javára írnék cikket. De a válasz talán nem is bonyolult. Ott van bennünk:

„A szeretet a legerősebb energia. Átsegít mindenen. Várakozáson, fájdalmon, nehéz napokon. Ha szeretet vesz körül, békében van a lelked.”

A nagymamám akkor volt szerelmes, amikor dúlt a második világháború. Fél évig nem hallott a férjéről, a nagypapámról, aki megsebesült Ungvárnál. Fél év várakozás, hangtalan reménykedés. De volt remény. A lassan múló napokban volt fény, szívből jövő várakozás. És utána a sok-sok boldog év négy gyermeket adott.

„Valahogy a sok rosszban, nehéz pillanatban megkerestük a jót. Talán ez az, ami megváltozott. Ma a jobb létben, békében is aggódnak az emberek. Pedig mindig lehet találni valami jót. Ott vannak a gyerekek. Ott a férjed. Szeretnek a szüleid, a testvéred. Mindened megvan! Csak éld meg a boldogságot!”

Az aggódás, a félelem, a harag belülről emészt. Megbetegít. Ennyi? Ilyen egyszerű lenne? De hiszen tudom, láttam, megéltem vele együtt a fájdalmakat, veszteséget, visszafordíthatatlan töréseket. Nem, nincs mindennek jó oldala! Hogy is lehetne!

„A bajra nem kell gondolni, amíg nincs jelen. Egyszerűen nem szabad beengedni!”

Jól értem, ha félek tőle, ő győzött? Az utolsó pillanatig hinnem kell benne, hogy nem ő az erősebb? Mert addig képes vagyok bármire, addig boldog lehetek… És utána?

„Ha bekövetkezik, és nem lehet visszafordítani, nincs mit tenni. Kénytelen vagy elfogadni. Beletörődni, még ha fáj is.”

Igen. Meg kell élni az érzelmeket. Minden végletét, minden mélységét ahhoz, hogy tovább lehessen lépni. Most akkor mi is a bölcsesség? Mi is a titok? És mi is az élet? Ma, negyven éve, kilencven éve, vagy száz év múlva? Mi mozgatja időtlenül, kortalanul?

„Örömmel értesítjük a kedves rokonokat, barátokat, hogy 1926. július 16-án, pénteken megszületett Zsófia. A cuki kislány ekkor még nem sejtette, hogy 90 évvel később, négy gyermekes anyukaként 7 unokával és 6 dédunokával ünnepli szülinapját! És az ükunokák még csak most jönnek!” És a hatalmas vendégsereg csillogó szemmel ünnepelt. Mindig be-beugrik valaki, mindenki jelen van, nincs tétlenkedés. Futnak a hírek, rohan az élet, végeláthatatlan a digitális forradalom, de ez csak a felszín. A lényeg mögötte van. Csendesebb, lassabb, visszafogottabb. Mosolyog, érint, mesél. És dudorászik. Hol feltörő emlékeket, hol boldog pillanatokat.

Boldog szülinapot, Mami!

Barbara