Született 1913-ban… 101 éves nénivel beszélgettem

2014 09/07
Címkék:

Gyerekkoromban szerettem a templom melletti járdát. Négyzetes kövekből kirakott, enyhén lejtős, lépcsős, tekergős ívébe mindig többet képzeltem bele a valóságnál. Hol a kisbiciklim kerekén kuncogtam, amint pattogott a hepehupás úton, hol azzal a gondolattal lépdeltem át az egyes köveket, hogy mind egy-egy sziget, önálló élettel, ahová beteszem a lábam. Ahogy végigsétáltam a jól ismert szakaszon, előbújt az emlék gyermekszobája rejtekéből és nem csak az élmény, hanem a hozzá kapcsolódó illatok, hangok is megjelentek. Éreztem a kisruhám csiklandozását, hosszú, szőke hajam loknikba verődött repdesését, láttam a piros szandálból kikandikáló csálé lábujjaimat és szinte késztetést éreztem, hogy orromon feltoljam a nagy melegben lecsúszott SZTK szemüvegkeretemet, amint az oviból bandukoltam haza tesóm oldalán.

Emlékek. Apró építőköveink, amik életúttá rendeződnek az évek során. Amik megtöltik és értelmet adnak a mindennapoknak. Az ott és akkor jövőbeli vetületei, amik visszafelé új értelmet nyernek. Az én kis emlékem úgy harmincöt éves lehet. Távoli, csodás gyerekkorom pillanatait idéző jelentéktelen epizód, mégis a részem. Ezektől vagyok olyan, amilyen. De vajon hogy jelenik majd meg ugyanez a történet újabb harmincöt év múlva? Változik-e egyáltalán? Vagy én változom, velem együtt a perspektíva, ahonnan a múltat szemlélem? Egyáltalán mi számít igazán? A múlt? Vagy az már úgyis elmúlt?

Időközben odaértem a sarkon álló takaros házhoz. Bentről a rádió hangja szűrődött ki a nyitott ablakon, helyet szorítva a kávé illatának is, ami vele karöltve fogadott, amikor még közelebb értem. Janka néni a konyhában ült, amikor bekopogtam. Fürgén jött elém, de előtte még letekerte a régi rádió hangerejét.

– Gyere be, kedvesem! – mosolygott rám, miután azonosított. A szüleimet ismeri, engem csak a helyi tévé riportereként látott éveken át, de azért megismert. – A szobában kényelmesebb, ott üljünk le.

Betessékelt a szobába. Késztetést éreztem, hogy segítségére legyek, noha híre van a faluban, hogy még a hólapátolásból sem enged. „Van kezem és lapátom!” Szeretnék ilyen lenni száz éven túl.

A családi fotókkal tarkított szoba kellemes, meleg kuckóként fogadott. Időtlen otthon, ahol a modern, életet könnyítő kellékek éppúgy megtalálhatók, mint a régről átörökített eszközök. Láthatóan a funkció a lényeg.

– Mit szeretnél tudni? – mosolygott még mindig és ez így is maradt. Janka néni arca derűs, ráncai is ezt igazolják. És kérdezett. Mi másért mennék, ha nem beszélgetni.

– A nagy titkot! – mondtam nevetve, romba dőlt tervekkel, előre felépített kérdéssorom magam mögé hajításával. Nem sürgetett Janka néni, arról szó sincs, de nem éreztem, hogy udvariassági, vagy felvezető köröket kellene futnom. Tapasztaltabb ő annál.

– Titkot? – nevetett ő is, majd hosszasan a szemembe nézett. – Én csak élem az életem!

101 éves múlt, igen, 1913-ban született. Három gyermeket nevelt, ma már tíz dédunokája van. Lehetne már ükunoka is, csak hát nem sietnek a fiatalok. „Csak élem az életem” Ez így olyan egyszerű lenne. Nyilván másként, mint más és én erre vagyok kíváncsi.

– Milyen élete volt, Janka néni? – tettem fel a kérdést annak reményében, hogy az elmúlt száz év lenyomatáról is hallok valamit. Mégiscsak az első(!) világháború kitörése előtt született… 1913-ban.

– Hm… – mondta, majd a távolba nézve mosolygott. – Szép volt. Nagyon szép gyerekkorom volt. Tanulni nem állt módomban, mert akkor már kitört a háború és lelőtték a tanítót, de a barátnőimmel nagyon jókat szórakoztunk. Sokat nevettem. Otthon is. Szegények voltunk, mint mindenki, de akkor ilyen volt a világ. Nem ezen múlott, hogy milyen az élet.

– Akkor min múlott? – kérdeztem.

– A családon, és azon, hogy van-e mit tenni. Ha az ember családban él, és dolgozik, akkor jól él. Mi pékek voltunk. Minden nap örömöt okoztunk az embereknek, minden nap új kenyeret tettünk az asztalra. Boldogok voltunk. A munka, a feladat átsegít mindenen. Nincs idő a bajokkal foglalkozni. Hetvenben (!) mentem nyugdíjba, a férjem 89-ben halt meg. Nyugdíjasként is sütöttük a kenyeret, és az után is volt dolgom, hogy egyedül maradtam. Találok magamnak elfoglaltságot. Nagy a család, itt a kert…

– És hogy van, Janka néni? Úgy értem, az egészsége?

– Jól. Nekem semmi bajom. Ha van, az elmúlik. Most például nem fáj semmi. Éppen megittam a kávémat, finomat ettem. Lehet, hogy délutánra jön egy görcs, az is lehet, hogy meghalok. De most jól vagyok – emelte fel az ujját sokat mondóan.

– Tart tőle? A haláltól…

– Nem, dehogy. Azt eszem, amit szeretek, arra gondolok, ami szép. Itt a sok fénykép, jönnek a gyerekek, és mindig történik velük valami jó. A halál sosem jön rosszkor.

Nem beszélgettünk erről többet. Követtem Janka nénit, aki már fel is állt és a polchoz lépett. Sorra néztük a fotókat. Anyák napja, ovis képek, diplomaosztók. Családi közös képek, a 100. szülinap pillanatai. Janka néni szeretettel, büszkén mutogatja a fotókat, mindenkiről néhány szót szólva.

– Mit csinál a rossz emlékekkel?

– Néha jönnek, de olyankor figyelmeztetem magam. Te, Janka! – nevetett. – Változtatni már úgysem lehet, akkor meg minek gondolkozol rajta?! Inkább valami szép emlékre gondolok és az jó. Lehetne búslakodni. Ott volt a háború, a kitelepítések, annyi baj! De én szerencsés vagyok! Sok szép emlékem van!

Fele annyit sem éltem és én is képes vagyok belecsúszni abba, hogy előkaparom a rosszat, mindazt, ami nem sikerült, amiben pechem volt, vagy becsaptak… tényleg semmi értelme. Kifejezetten rossz lesz tőle a hangulatom. Ahelyett, hogy félresöpörném és valami szépre emlékeznék, ha már mindenáron a múlton akarok rágódni.

– És a holnap? Mit vár Janka néni a holnaptól?

– Mondom, az soká van. Kár vele foglalkozni! – legyintett. – Nézd meg! Szép az idő, most itt vagy, beszélgetünk. Mit várnék? Na jó, – nevetett – remélem az ebéd jó lesz.

Tényleg mondta. Akár a halál is jöhet és nem is a holnappal, hanem a délutánnal. Lehet, hogy mi gondolkodunk rosszul? Meg is kérdeztem.

– Mit gondol a mai fiatalokról, Janka néni?

– Pont olyanok, mint mi voltunk – időközben újra leültünk. – Csak mindenről túl sokat gondolkodnak, mert van rá idejük. Az élet egyszerűbb annál, hogy sokat rágódjunk rajta.

Megérkezett az ebéd. Gulyás leves, palacsinta.

– Üresen kértem a palacsintát – magyarázott nekem. – Ne kenjenek bele mindenfélét, ami nincs is. Csak azt kell megenni, ami van, ami megterem. Van lekvárom, zöldségem, gyümölcsöm, húsom, kenyerem. Az a jó a gyomornak, ami megterem, vagy abból készül. A többi méreg.

Már nem én voltam a fontos, hanem az ebéd. Az élet tényleg olyan egyszerű és mindennel akkor kell foglalkozni, amikor ott az ideje. Kár a múlton rágódni, ahogy a jövőn aggódni is felesleges. A pillanat a lényeg, a most szépsége, ami aztán szép emlékként szolgálhat harminc, hatvan, kilencven év múlva is. Az élet a jelen pillanataiban rejlik. Ez lenne a titok?

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük