Bauer Barbara

Tíz-tizenkét óra tízezer méter magasan, körömcipőben, éjszakába nyúlóan, lábdagasztó és felettébb puffasztó érzés, bármilyen kellemes is az út, kedvesek az utasok, jó a hangulat. A bőr kiszárad és ráncos lesz, a nyálkahártya összemegy egy méretet , a szem véreres, a test gázoktól feszül, a vér oxigénszintje akár egy-két értéket is csökkenhet. Különösen, ha az ember gyakran tölti az idejét a fellegek közt és a szervezete már nehezebben alkalmazkodik a légkonditól kedvezőtlen klímához. De aztán eljön a pillanat, amikor minden fáradtság és nehézség köddé válik: amikor kilép az utolsó utas is a repülőgép ajtaján és megkezdődik a kötelező pihenés! Kilenc nap Los Angelesben! Ekkor visszarendeződik a smink alatt megrepedezett mosoly, leomlik a szorosan feltűzött haj, és kilátásba kerül egy forró zuhany és egy váltás kényelmes ruha…

Egy város, ami (többek között) mozi és repülőgép iparának köszönheti, hogy gazdasági és kulturális fellegvárként tartják számon, rossz hely nem lehet. Mindig is szerepelt azon a listán, ahová mindenképpen el szerettem volna jutni. Stuviként itt is landoltam. A szigorú és nemzetközi (!) szabályoknak megfelelően pedig egy majd’ tizenkét órás repülőút után a személyzet alkalmatlan arra, hogy felelősséggel vállalhassa az utasok mentését egy esetleges vészhelyzet során, így kötelező pihenőidejét kénytelen eltölteni ott, ahol éppen leszállt. Nem rossz.

Ez egy olyan út volt, amiért az ember igazán örül, hogy stewardess! Igen! Odafelé nem volt utasunk… Haha! Jól hangzik? Pedig nem olyan jó ám! Tizenkét óra „feladat” nélkül, maga az unalom! De az első csoportot az utazási iroda Los Angelesből szervezte, így az első visszaút indult teltházzal. Odafelé megtapasztaltam, milyen lehet utasnak lenni, azaz „csak” epülni. Kedves Utasaink, le a kalappal (többnyire) türelmes viselkedésükért!
Szóval, az utazási iroda úgy szervezte a csoportokat, hogy kilenc naponként került sor turnusváltásra. Azaz kilenc naponként volt járat (a repülő személyzet örömére).

Kilenc nap! Életem egyik legjobb útja volt szuper csapattal egy fergeteges városban, olyan élményekkel, amik elkísérnek az utamon, emlékekkel dúsítják a filmemet.

Los Angelesben ettem először cinnamon roll névre hallgató tésztát, amit leginkább a magyar kakaós csigához tudnék hasonlítani.

Ágival elkészítettük. Jó volt sütni is, de a végeredmény felülmúlta az ízt, amire emlékeztem.

Cinnamon roll, azaz fahéjas tekercs

500 ml langyos tej
2 db tojás
1 kg finomliszt
10 dkg margarin
1 evőkanál kristálycukor
1 csipet só
5 g élesztő
1 csipet kristálycukor
1 dl meleg tej (az élesztőhöz)

Töltelékhez:
10 dkg margarin
20 evőkanál barnacukor
fahéj ízlés szerint (1-2 evőkanál)

Az élesztőt az 1 dl meleg tejjel és a csipet kristálycukorral futtassuk fel. Amíg „fut”, addig olvasszuk meg a margarint és tegyük hozzá a tojásokat, lisztet, cukrot, tejet, sót és végül az élesztős tejet. Géppel, vagy kézzel dolgozzuk össze. Mi kézzel szeretünk gyúrni, hisz ez benne a legjobb 🙂

Nyújtsuk ki ujjnyi vastagra és kenjük meg a töltelékkel. Azaz: olvasszuk fel a 10 dkg margarint, majd adjuk hozzá a barnacukrot és a fahéjat. Kenés után tekerjük fel, mint a rétest és vágjuk fel kétujjnyi vastag szeletekre.

Fektessük sütőbe, de jó sűrűn, beszorítva egymás mellé a csigákat. Kelesszük a tepsiben letakarva, amíg előmelegszik a sütő 180 fokra, majd légkeveréssel 20 percig süssük.

Nagyon puha, nagyon finom és nagyon ragacsos!

Egészségetekre!

Barbara