Első regényemet 2010 telén kezdtem írni. Kislányom ekkor fél éves volt, nagyokat aludt, így az elcsendesült lakásban örömmel ülhettem le a gépem mellé, hogy képzeletemben egy-egy órára visszatérhessek korábbi életemhez. A repülésben eltöltött tizenöt év emlékein kapott szárnyra a fantáziám és szőttem négy főhősöm történetét. 2011-ben már kiadót kerestem, 2012 júniusában pedig valóra vált az álmom: kezembe vehettem első regényemet, ami rövid időn belül nagy sikert ért el a szórakoztató irodalom sikerlistáin.

A Légikisasszonyokról bővebben itt olvashatsz.

 

 

 

Két út között címmel látott napvilágot második regényem, ami egyben a Légikisasszonyok folytatása is.
Egészen más volt azzal a nyugalommal írni, hogy már nem kell kiadót keresnem, már van némi rutinom a folyamatban a vázlatírástól egészen odáig, hogy egy regény felkerül a könyvespolcra. Már kaptam a kézirat leadására határidőt, és azt is biztosan tudtam, hogy lesz harmadik rész. Egyetlen dolog nem változott semmit: az írás öröme. Minden alkalommal, amikor leültem a laptopomhoz, szárnyra kapott a fantáziám és én magam is. Hisz az írás során megelevenedett előttem a repülőtér, felzúgtak a hajtóművek, megcsapott a kerozin illata. Ömlött belőlem a szó…

A Két út közöttről bővebben itt olvashatsz.

 

 

 

A Magánutak a Légikisasszonyok trilógia befejező része. Már az írás megkezdése előtt búcsúzkodni kezdtem a szereplőimtől. Nagyon megszerettem őket, hisz minden rezdülésüket, gesztusokat jól ismertem már. Gondolkodtam a fejükkel, pontosan tudtam, mire hogyan reagálnak. Szókincsük éppúgy elvált egymástól, mint életrajzuk. A jegyzetek, amiket róluk készítettem, ma már csak emlék, négy karakter életrajza. Ők viszont a barátaim lettek.

A Magánutakról bővebben itt olvashatsz.