Karácsony az oviban
Karácsonyfa, mézeskalács, körtánc és kicsi Jézus. Közös ének, közös játék, közös ebéd. Könnyek. Karácsony az oviban. De hiszen most voltam ovis magam is! Megismerem az ízeit, még emlékszem… Törnek fel az emlékek. Aztán valaki megrángatja a szoknyámat: „Anya”. Oh, persze, az én vagyok… nem a kicsi, hanem a nagy. A könnyes szemű, a boldog anya és az emlékező. Ő pedig fut, kacag, élvezi a pillanatot, aztán felcsimpaszkodik, megpihen. De már megy is tovább. Jövőre suliba, aztán még tovább… Becsukom a szemem. Szívom magamba az újraélt perceket…
Emlékek. Apró mozaikok. Egymásra épülő pillanatok. Ízek, illatok, hangulatok. Egy nevetés, egy ölelés, egy kedves szó. Apró ajándékok, kedves gesztusok. Mi marad meg? Körülöttem vidám gyerekek kacaja. Hangjuk hátán másznak fel az emlékeim. Bújnak elő, mint egy kedves rajzfilm figurái. Mosolyognak, szeretnek. Ez maradt meg. És a karamell illata. A mókuskerék a kertben és egy kép az őszről. Mozaikok.
Körülnézek. A lányom ragyog. Boldog óvodás. Igen. Ez is egy olyan pillanat, amiben benne van az élet lényege. Zamata. Öröme. Karácsonyi fényekkel, csüngő csillagokkal, a mézeskalács illatával. Talán emlék lesz. Talán csak benyomás marad. Az örömé… a szereteté…
Barbara
