Japán
Avagy egy másik bolygón jártam. Japán az ország, amit semmihez nem tudnék hasonlítani. Talán ha Tokióval kezdtem volna a sort, másként vélekednék, de az európaiak által is leginkább látogatott fővárosnak még csak a közelében sem voltam. Ott nyilvánvalóan megtaláltam volna a metropoliszokra jellemző, azokat hasonló atmoszférájúvá tévő sajátosságokat, ám ehhez képest első japán élményemet Moriokában, a fővárostól több mint 500 km-re északra szereztem be.
Japánban más a fű, más formája van a hegyeknek, másként kel és nyugszik a Nap. Ezen a vidéken csak japán embert láttam, olyanokat is, akiket korábban csak filmekben: bambusz kalapban hajlongtak a végeláthatatlan rizsföldeken… mint egy gyönyörűen komponált fotón. Láttam igazi japánkertet, ami fényévekre van az itthon látottaktól. Egy-egy park felér egy műalkotással. Aprólékossága miatt viszonyítási pontokat kerestem, hogy felfedezzem a méreteket. Valami miniatűr alkotás, amit csodálok, vagy akár be is sétálhatok a bonsai formájú, de felnőtt ember léptékű növények, fák, bokrok, kavicsonként rendezett ösvények közé?
De nem csak a természet és az épületek hatottak merőben másként. Az emberek is. Nincs még egy hely a világon, ahol ha belenézek a napba és tüsszentek, akkor valaki a kezembe nyom egy papírzsebkendőt, majd enyhe meghajlással és mosollyal megy tovább. Ahol ha esernyő nélkül sétálok az esőben, akkor belém karolnak és elkísérnek az úti célomhoz. Ha futni mentem, sosem kellett várakoznom a piros lámpánál és elképzelhetetlen lett volna lefotóznom valamit anélkül, hogy valaki fel ne ajánlja a segítségét, hogy én is rajta legyek a képen.
Az üzletekben pénztár termináloknál lehet fizetni és nincs körülötte csipogó: senkinek nem jut eszébe fizetés nélkül távozni. Néztem őket, és ők néztek engem. Morzsolták a hajam, milyen puha és vékony, elmondták nekem, mitől olyan fényes az ő hollófekete hajzuhataguk. Örültek, hogy ott vagyok. Örültek, ha közeledtem feléjük. Japán ilyen!
És büszkén kínáltak az ételeikkel, amikről – bevallom – legtöbbször fogalmam sem volt, hogy élő, halott, növényi, vagy állati eredetű. Csak azt láttam, hogy a külalakra legalább (ha nem nagyobb) akkora gondot fordítottak, mint az ízek összeállítására. Noha ezen a környéken vajmi kevés turista jár, sok helyen az étterem, vagy a talponálló „kirakatában” komplett menük sorakoztak… műanyagból. Elég volt rámutatnom, mit szeretnék, aztán kiderült, mi is az – ha kiderült egyáltalán.
Egy alkalommal úgy éreztem, szeretnék valami hazait enni. Reggel volt, hűvös, a korai futásomon már túl voltam. Sem rizst, sem tojást nem kívántam, sem a klasszikus szállodai kontinentális reggelit. Gyors zuhany után lementem hát egy pékségnek tűnő kávézóba, ahol igazi olasz cappuccinót ittam és hozzá egy gusztusos muffint kértem.
Letelepedtem egy félreeső asztalhoz. Körülöttem japánok beszélgettek, fürdőztem a nyelvük dallamában. Kortyoltam a kávéból, ami maga volt a tökély. Aztán haraptam. Még sosem éreztem ennél… furcsábbat, hogy finoman fejezzem ki magam. A muffin tésztája hasonlított ugyan az általunk megszokotthoz. Még cukorral is megszórták. Rózsaszín muffinpapírban díszelgett, csak egyet nem árult el semmilyen jel. Mégpedig azt, hogy benne halas-zöldséges töltelék várta a betolakodó éhes szájat.
A sok különlegesség között ehhez hasonló élményem nem akadt több. Noha nem tanultam meg leolvasni az étlapot, ami a muffin esetében is nyilvánvalóan sokat elárult volna a töltelékről, de egyre ügyesebben válogattam. Mára már elmondhatom, hogy nagy kedvelője vagyok a japán konyhának.
Sushit pedig gyakorta készítek a családnak…
Hozzávalók
(ázsiai üzletekben be lehet szerezni a speciális alapanyagokat)
6 lap pirított algalap
Rizsecet
Szójaszósz
Wasabi
Savanyított gyömbér (készen, kilós kiszerelésben kapható)
Sushi rizs
Tölteni: hal, rák, csirke, zöldségek, majonéz… fantázia szerint.
Komoly leírásokat találni arról, hogyan kell elkészíteni a sushit. Én is megnéztem több anyagot, DVD-t, sőt élőben is, mestereket. Ettől azonban az én sushi-tudományom magyaros és amatőr, viszont a végeredmény finom és látványos.
Szóval, készítek egy jó ragacsos rizst. Ezért érdemes igazi sushihoz való rizst beszerezni, mert az valóban kellően ragad és nagyon finom ízű. Mielőtt lefedem és állni hagyom, hozzákeverek rizsecetet a jellegzetes íz miatt. 20 dkg rizshez 1 evőkanállal.
Közben félbevágom az algalapokat és deszkára fektetem fényes felével lefelé.
Előkészítem a tölteléket. Sokan irtóznak a nyers halaktól. Az a jó hír, hogy a sushit nagyon változatosan lehet tölteni. Párolt csirkemell csíkoktól a szintén hosszúkásra vágott avokádón keresztül uborkát, kaviárt, sárgarépát is tehetünk bele és ízesíthetjük majonézzel, tojáskrémmel, vagy amit a fantáziánk a rizshez illeszt.
Szóval, a majdnem kihűlt rizst vékonyan rákenem az algalapra úgy, mint a rétestésztára az almapépet. Keresztbe, középen az ujjammal „nyomkodok” egy mélyedést, ide helyezem a nyalánkságokat, majd szépen egyenletesen feltekerem. Érdemes úgy pihentetni (amíg a többi tekercset készítem), hogy az algalap illeszkedése alul legyen a tekercsen, mert így teljesen összeragad, könnyebb lesz felkarikázni.
Amikor elkészültem a töltéssel, egy rendkívül éles késsel két ujjnyi széles darabokra vágom a rudakat.
Wasabival, mártogatósnak szója szósszal és savanyított gyömbérrel tálalom.
Jó étvágyat kívánok!
Barbara
