Prológus

Zománcos emlék

     Fodros a szoknyája. Nem valami könnyű selyem, omló szatén, a nyári forróságban hűsítő zsorzsett. Nehéz. Rajta kötény, halványlila. Kis sámlin ül, régi, fényesre kopott darabon. Ölében tál, apró virágokkal az oldalán, mellette kandúr lustálkodik.
Maszatos kis kezét szájához emeli, szétnyitja ujjait, de a szemek egy része szerte-hullik. Gurulnak le a karján, be a ruhája alá, vissza a kötényére, a földre. Nevet, mint akit csiklandoznak, miközben mohón falja a zsenge, édes bogyókat. Újabb hüvelyeket pattint szét, ujja begyével ügyesen sepri ki a szemeket virágmintás vájdlingjába. Koppannak. Ő újra és újra felnevet, majd az ujjai közé fog egyet, és az addig nyugodtan lustálkodó kandúrnak nyújtja. Megbökdösi vele az orrát, majd a földre dobja. Elgurul, a macska utánaered.

– Kislányom, így sosem lesz készen a leves! – hallom a konyhából. Felriadok. Ismeretlen hang, ismeretlen a kislány is. Mégsem idegen. Feláll, miközben táljára mered, amiben kósza borsószemek gyöngyöznek. Lerázza lila kötényét, két kis copfja az arca előtt repdes, ahogy szökell. Már a küszöbön áll, amikor észrevesz. Felém pillant, miközben két kezével a zománcozott edény fülét markolja. Csillogó szeme kíváncsian keresi a tekintetem. Nevetése hangtalanná válik, mosolyog. Nézem őt.
Nézem, amint átlépi a küszöböt, betoppan a házba, eltűnik a vastag falak mögött.
Nézem, amint bent leteszi az edényt az asztalra, a kredenchez lép, és megemeli a hímzett kendőt, ami alatt még meleg a sütemény. Almás rétes. Érzem a fahéj illatát. A kandúr elejtett morzsára vár, a víz forr a sparhelt tetején, kilóg a tyúk lába a fazékból. Odébb petrezselyem szárad. Forró az alma a rétesben, égeti a nyelvem, az ujjaim összeragadnak. „Ne olyan mohón!”, hallom a hátam mögül. Megperdülök.

Nincs ott senki.

Hogy is lenne, hiszen az utcán állok. A kerítés túlsó oldalán. Nézek a kislány után, aki eltűnt a házban. A dédi házában. Hallom a nagyapám hangját magam mögött, érzem a nagyanyám süteményének ízét, a lábamon a vén kandúr dorombolását. Érzem, ahogy a feltörő emlékek végigfolynak az arcomon, nézem a fényes sámlit, amit a dédapám faragott. Hallgatom a harangot, esti misére hív, várom, hogy nagyanyám nevetve az üres tálra nézzen. Ma sem lesz borsó a levesben.
Az ott maradt emlékeimet mások élik. Talán nem is az enyémek, hisz még meg sem születtem. Mesék csupán. Elmesélt történetek.

Megelevenedett múlt.

Nevetett, dorombolt, szökellt… rám pillantott. Kislány képében érkezett, régi kerítés mögül. Öreg fák árnyékában, üres tál mélyén. Látom a lábam alatt a töredezett járda kövei közt, tapintom minden egyes ház falán. Már mögöttem van, távolodom, futok előle, jön velem. Kendős néni képében int. Átfutok az úton, marja a torkom a por, elnézek az istálló felé, a domb aljába, nézem a fiút, ahogy feltűri nadrágja szárát, hogy a kút vizénél hűtse le magát, futok a patak mentén, nézek a pék háza felé. Ő már pihen, hajnalban kelt. Felrohanok a templom lépcsőjén, kettesével szedem a fokokat. Itt-ott moha borítja a köveket. Innen jól látom az iskolát. Az egész falut. Csak a fiút nem látom sehol, ahogy a kendős nénit sem. Az istálló helyén új épület áll. Az út sem poros, előttem, az út túlsó oldalán hősöknek állítottak emléket. Olyanoknak, akik az emlékeimben még meg sem születtek. Azóta értünk haltak.

A pék sem pihen. Örök álmát alussza.

Felnézek a templom elnémult tornyára. Elhallgatott a harang, becsukódott a súlyos ajtó. Megannyi esküvő, temetés, keresztelő, örömteli pillanat és bánat, meggyónt bűnök, felemelő pillanatok őrzője. Történeteké.
Elindulok lefelé, a lépcsősor másik oldalán. Már nem sietek, hová is rohannék. Minden megvár. A Magyar-kút vize sem siet, forrása emberemlékezet óta táplál, mellette a szobor, ami évszázadok óta őrzi titkainkat. Mosolyra szalad a szám. Emlékszem, kislány voltam, tán szerelmes is. Nagyanyámat faggattam, lánykoráról. De ő csak legyintett. Később, amikor nem kérdeztem, mesélni kezdett. Nemcsak a saját, hanem mindenki történetét. Talán ezt láttam az imént, életre kelt emlékeket.

Halk furulyaszó kúszik ki az iskola nyitott ablakán. Becsukom a szemem, várom az elmesélt történeteket.
Eltűntek a két oldalon parkoló autók, elhalt a furulyaszó. Egy szekér döcög el mellettem. Amikor az iskola kapujához érek, éppen kilép a tanító. Magas, szigorú ember, gondosan hátrafésült hajjal, fehér ingben, Guten Tag!, köszöntik, és ő biccent. Kinyitom a szemem, megyek tovább. A köveket rugdosom, amikor gólya repül el felettem. Csőrében szalmaszál, vagy valami hasonló. Napok óta a fészkét javítgatja, amióta csak megérkezett. Nézem őt, amikor súlyos ajtó dörrenését hallom. Megtorpanok. Tudom, már felismerem, ez nem a valóság. Ismét a múltban vagyok. A zaj irányába sietek, arcomat az ablakhoz préselem. Folynak a könnyeim, együtt sírok vele, aki odabent van. Vajon ki születhetett? Most jött a világra, kezdi életét, tele reménnyel, várva, amiért érkezett. Ki ő, miért jött, hogyan változtat majd a világ folyásán?

Ismét futni kezdek. Lefordulok a közön, át a téren, magam mögött hagyom az elcsendesült óvodát. A fák között látom a lemenő napot, vörösen izzik a fénye a köveken. Évszázadok régi keresztjein csillan az alkonyati fény. Megkopott vésetek, egykori életek, családok rajzolata, ma kőkerítés mögött. Közéjük lépek, de megállítanak. Őriznek, sorfalat állnak, vigyáznak. Körbeölelik halottainkat, óvják nyugalmukat. Tovább megyek. Még a lélegzetem is lelassul, a szívem is óvatosabban ver. Csak a fülemben hallom még mindig az újszülött hangját. Már nem sír. Az anyja mellén pihen. Csendesen szuszog. Sírok között bolyongok, vajon melyik lehet az övé?

Lehunyom a szemem. Már én sem könnyezem. Édes tej ízét érzem a számban. Copfjaim vidáman szökellnek az arcom körül, borsószemek koppannak a zománcozott tálam alján. Dobban a szívem, táncolok. Eszelősen forgok, a szám csókra éhes. Boldog vagyok! Ismét rohanok. A múltban vagy most, régi képek nyomán. Egyetlen sűrű pillanatban. Emlékezni akarok!