2. fejezet

Hóangyalok

Etyek, 1935 tele

  Bárcsak idősebb lettem volna! A családom hajnalig mulatott. Még a bátyáim is. Csak én aludtam a nagy halom szalmán, amit nekünk, gyerekeknek készítettek be a tűzhely mögé, a melegbe, vastag pokróccal letakarva. Elgémberedett karral ébredtem. Mellettem rendezetlen halomban aludtak a többiek, láthatóan őket is korán utolérte az álom. Aki hajnalig bírta, már hazament. De én még a menyasszonytáncot sem tudtam kivárni.

  Megpróbáltam felülni, de mintha valami fogva tartott volna. Felkönyököltem, és akkor láttam csak, hogy egy nadrágos láb hever keresztben rajtam, amit félig-meddig egy szoknya takar. Szép kis kupac! – gondoltam, majd rendezni kezdtem a sorokat. Mocorgásomat morgás kísérte, ahogy a szalmán alvók ébredezni kezdtek.

  Rajtam a Janó aludt. Ha ezt anyám látná! De nem látja, mert nincs itt, ahogy egyik testvérem se. Az alvók magamfajta tízévesek voltak, kivéve egyet. A kisebbeket hazacipelték, a nagyobbak a saját lábukon mentek, csak mi maradtunk. Négy lány és a Janó.

  Janó hatodikba járt, ami ugyan már nem lett volna kötelező, így ha a munka úgy kívánta, hát egyszerűen nem ment iskolába azon a három napon sem, amikor a többi gyerek a padot koptatta. Különösen így, az utolsó évében. A jéghizlaló, amúgy kocsmáros apja mellett elkélt a segítség, és a földeken is volt mit tenni. Mi malacokat tartottunk, azt hizlaltuk, aztán levágtuk, de hogy ők mit csináltak a jéggel, azt nem tudom. Mindenesetre Janóval jókat lehetett játszani az iskola udvarán. Mindig mi maradtunk az egyérintős végére, és ő nagyon bosszús volt, ha legyőztem. Egy lány! De közben tudom, hogy nagyon tetszett neki, hogy nem vagyok egy olyan sírós fajta, mint a többiek. Futottam a labda után, akárcsak a fiúk, ha pedig megrángatták a copfomat, bizony eljárt a kezem. Nem kellett engem megvédeni.

  Végignéztem magamon. Szép ruhám gyűrötten tekergett körülöttem, és most láttam csak, Janó egyik lábát is az takarja. Óvatosan megpróbáltam kicsúszni alóla, mire a szőke fiú szeme úgy pattant ki, mintha bolha csípett volna a nyakába. A nap reggeli sugara éppen ránk sütött, Janó szeme kéken világított, kerek képe piros mosolyra húzódott, ahogy körbekémlelt.

  – Ha én ezt a suliban elmesélem! – sóhajtott elégedetten, majd az öklével megdörgölte a szemét.

 – Inkább vedd le rólam a lábadat – böktem oda, és megrángattam a szoknyámat, ami még mindig közénk volt szorulva. – Belegabalyodtál a ruhámba – morogtam, mire kaján vigyor kíséretében maga alá húzta a lábát, utat engedve nekem. Bosszantott az önelégült ábrázata, egyszersmind tetszett is. Otthon mindenki úgy kezelt, mint egy óvodást, és ezen még a kishúgom, Marika érkezése sem változtatott. Különösen a bátyáim néztek rám úgy, mintha még mindig bent kellene tartani éjszakára a bilit az ágyam alatt. Pedig már egyedül ki mertem menni az éjszaka sötétjében az árnyékszékre, még ha reszketve is.

  De az osztályban én voltam a legcsenevészebb. Lapos és alacsony. Futhattam a labda után és verekedhettem is, akkor sem tudtam magamnak kivívni egy kis tekintélyt. Egyszer az egyik lány azt mondta, a fiúk azért húzogatják folyton a copfomat, mert tetszem nekik, de nem hittem. Hiszen nem voltam szép, a bátyáim is megmondták. De Janó más volt. Ő kedves volt velem. Egyszer számolni kezdte, hány szeplő van az arcomon, de nem jutott a végére. Egy másik alkalommal a barackjából adott. Érett, hamvas gyümölcs volt, nagyot harapott belőle, és a leve végigfolyt az állán. Én néztem és nevettem, mire odatartotta. Kérsz? – kérdezte, és én elvettem és ott haraptam, ahol ő is. Nekem is folyt a ragacsos lé az arcomon, mire mindketten nevettünk. Egyet ő harapott, egyet én. Aztán ő csak nézett, én pedig még mindig kuncogtam.

  Janó magas volt, és éjjel táncolt a nővéremmel. A menyasszonnyal. Szép szál legény lesz! – hallottam az anyámat, amint Janó anyjának mondta. Ahogy táncolt, úgy legénynek láttam én is, de aztán jött játszani, ahogy a többi gyerek. Magunk mögött hagytuk a lakodalmat, a táncolókat, a víg zenét, és futottunk a pincék közé a nagy hóban. A sötét sem zavart, a hold fénye úgy ragyogott a hótakarón, mint nyáron a szentjánosbogarak a fűben. Csillagos volt az éj, és mi rohantunk, mert fáztunk. A többiek lemaradtak, mi pedig eltűntünk a pincék között. Ahol délután még az esküvői menet vonult, most egy lélek sem volt. A frissen hullott hó elfedte a nyomokat, érintetlennek tűnt a meredek falakkal szegélyezett katlan. Janó egy kissé félreeső zughoz vezetett, majd váratlanul kihúzta a hajamból a fehér virágot, amit az anyám olyan gondosan belefont a hajamba. Nem tudom, hogy mi ütött belém, de én sem haboztam. A kabátjára tűzött virágért nyúltam és egyetlen határozott mozdulattal leszakítottam. Ott álltunk egymással szemben egy-egy szál virággal, amikor meghallottuk a többiek hangját. Janó kivette a kezemből a szárított rózsát, összefogta a sajátjával és gyorsan két kőtégla közé rejtette a pince falába. Gondosan betuszkolta, hogy ne érje nedvesség, és csak az láthassa, aki tudja, mit keres. Amikor végzett, hátralépett. Összefonódott a tekintetünk, de csak egy rövid pillanatra.

  A lányok nevetése zökkentett ki, akik már a hóban hevertek széttárt karral és lábbal. Mi is a szűz hóba vetettük magunkat. Ott feküdtünk mindnyájan, kacagva, angyalokat formázva a fehér, csillogó hótakaróba.

  A szalmán heverve, összegabalyodva milyen távolinak tűnt az éjszaka! A lányok is ébredeztek, amikor az öreg Fáni néni, az egykori dadus észrevett minket.

  – Már azt hittem, délig alszotok! – tette csípőre a kezét méretes derekán. – No, gyertek gyerekek, tettem ki nektek az asztalra lakodalmas süteményeket és friss tejet, aztán eredjetek haza. Már biztosan várnak benneteket.

  – Jaj, Fáni néni, jó, hogy mondja, nekem máris rohannom kell – hadarta Janó. – Édesapám már biztosan kockázza a jeget. – Megrángatta a ruháját, bújt a kabátjába, felmarkolt néhány megszáradt süteményt, nagyot kortyolt a tejből, és már ott sem volt. Én pedig utánaeredtem, de még hallottam az öreg Stefánia hangját.

  – Héj, te lány, már most a fiúk után szaladsz? – De nem törődtem vele. Futottam. Azt sem bántam, hogy az ünneplőmben vagyok, hisz minden havas, ennél tisztább nem lehet a határ, ahogy ennél frissebb sem lehet a levegő. Csípte az arcomat a hideg, marta a tüdőmet, ahogy szaporán kapkodtam. A szívem úgy kalapált, hogy a talpam alatt ropogó hó hangját is elnyomta. Futottunk a halastó felé, keresztül a falun, végig az iskola utcáján, le a domboldalon.

  – Várj! – kiáltottam lélekszakadva. Janó megtorpant, aztán összeráncolt szemöldökkel rám ripakodott.

  – Menj haza, kislány! Neked otthon a helyed, mit futsz utánam?

  Csak álltam dermedten. Hát most miért ilyen? Miért szólít kislánynak, hisz olyan szépen ejti, Annus. Aztán megláttam az apját. Ekkor már ott állt mellette, hatalmas fejszével a kezében, Janó pedig anélkül, hogy még egy pillantást vetett volna rám, elfordult. Ment az apjával, hizlalni a jeget, ami pedig már kellőképpen megvastagodott a locsolástól, azt a fejszével felkockázták.

  Megint futottam, de az arcomat ezúttal már nem lázas, izgatott pír fedte, hanem a könnyeim csípték. Keresztülvágtattam a temetőn, a meredek fal szélén álltam meg, a pincék fölött. A hóban ott feküdtek az éjszaka formázott angyalok, és tudtam, hogy a kövek között ott szunnyad két kis fehér virág.