Bauer Barbara

Eszter és Hanna hagyománytisztelő, szerető családban születtek. Nagyapjuk, édesapjuk is zenész volt, így minden napjukat, minden órájukat a muzsika töltötte be, széppé varázsolva a leghétköznapibb pillanatokat is.
Ám körülöttük a világ egyre komorabbá és fenyegetőbbé vált, 1944 tavasza már nem azt az életet kínálta számukra, amelyben mindnyájan reménykedtek. Édesapjuk bármit megtett volna, hogy elleplezze a rémisztő valóságot, hogy megkímélje családját a sárga csillag viselésének szégyenétől. De elérkezett a nap, amikor a valóság bakancsos, fegyveres, nyilas karszalagos katonák képében betört az otthonukba. Az utolsó előtti pillanatban azonban az édesapa még útravalót adhatott a lányainak: egy dalt.

Az élet hangja két árva kislány évtizedeken átívelő története. Egy testvérpáré, akiket elszakított egymástól a történelem, de életben tartottak az igaz emberek. Akik mindvégig szívükben őrizték életük első néhány évének emlékét és az édesapjuktól kapott útravalót, amely lassan egymás felé terelte őket, hogy azzá válhassanak, aminek születtek. Ám megint csak közbeszólt a történelem, és a két lányt, akiknek az útjai már-már összefutottak, ismét messzire sodorta egymástól.

Vajon még egyszer megadatik nekik a lehetőség, hogy találkozhassanak, és megoszthassák egymással azt az örökséget, amit szüleik hagytak rájuk? Vajon minden esetben az igazság hozza el a végső megnyugvást? Vagy nem is olyan könnyű választani jó és rossz között, és sokféle igazság létezhet?
Bauer Barbara legújabb, a XX. századi magyar történelem sorsfordító pillanatait, a vészkorszakot és Rákosi-érát sokszínű és hiteles képekben felelevenítő, fordulatos, egyszerre megrendítő és felemelő regényében talán választ kapunk ezekre a nyugtalanító kérdésekre.

„Nem gondolkodott, csak ment. Hát mégis tehet valamit. Ha csak egyet ment is meg. Csak egyet. Mindenki csak egyet, kérlek, istenem!, imádkozott.
Ment, keresztülnyomakodott a meneten. Emelt fővel, mint akinek sietős. Vonult, meg sem torpant. Ment, át a hídon, fel a dombra. Hallotta a lövéseket. Két dörrenést. Reszketett. Nem állt meg. Nem mert visszanézni. Nem akarta látni. Feljött a nap. Az égen járt. A hátát melegítette, végig kísérte. Rázta a vonat, aztán újra csak ment. A lábát törte a csizma.
A férje talált rájuk a nappali közepén. A feleségére, aki összekucorodva feküdt a kályha előtt, kabátban, csizmában, és egy kislányra, aki hímzett takaró alatt aludt.”

***

„Késő estére járt az idő. Sok helyen, már a lámpák sem világítottak, nyugovóra tért a család, máshol csak ekkor kezdődött a pezsgő élet. Az ajtón túli város a távoli ágyúk dörgésétől volt hangos. A Vörös Hadsereg már Vácnál járt, mégis, mintha a budapestiek a karácsony közeledtétől csodát vártak volna. A Pesti Színházból a szépen felöltözött publikum mosolyogva lépett ki a hideg éjszakába, maguk mögött hagyva Ibsen Vadkacsáját és az élet hazugságait. A Duna­korzón bundába burkolózott párok sétáltak francia borok mámorától kipirosodott arccal, amit a Grand Hotel Ritz frakkos pincérei szolgáltak fel ezüsttálcán, selyemmel kárpitozott falak között. Mintha nem hallatszott volna el a belváros szívébe az orosz front ágyúinak hangja. Mintha a káprázat árnyékában nem lenne oly sok tragédia, és a nyilasok vérontása csupán egy rossz álom volna egy másik valóságban.
A százados felült a motorjára, és a Nagymező utca irányába indult. Ott volt találkozója. A korábbi Moulin Rouge­zsal, a Vörös Malommal szemben, az Arizonában.”