3. fejezet

  A háború

Etyek, 1939. szeptember 1.

    Fekete volt az ég. Egy percre azt hittem, beborult, de csak a seregélyek takarták el az ég kékjét. Anyámmal a verandán ültünk és a szilvát magoztuk. A kezem is fekete volt. Ahogy apám hangulata is, de nem árulta el, hogy min rágódik. Reggel, amikor visszajött a földről, és mi még éppen csak ébredeztünk, alig szólt. Inkább csak morgott valamit. Amikor anyám megkérdezte tőle, mi baja, a földre panaszkodott.

– Lassan már vetni kéne a búzát, de még itt-ott a tarló is hátramaradt. Hárman is kidőltek, nincs, aki boronáljon. Nyamvadt egy társaság – bosszankodott, majd felhajtott egy csésze kávét. Ekkor érkeztek meg a bátyáim is, akiket az apám keményen hajtott ugyan, de így sem voltak elegen.

   Vilmos és Gyula lógó orral állítottak be, majd koszos kezükkel a tálamba nyúltak egy-egy marék félbevett szilváért. Persze azonnal a kezükre csaptam, mondván, egyenek a kosárból, ne a magozottból. Csak egy-egy grimaszt kaptam cserébe, mire kidugtam a nyelvem. A szemem sarkából pedig láttam anyám arcát, ahogy rosszallóan rám pillant, és szinte hallottam is a ki nem mondott szavait, hogy egy korombéli lány már nem viselkedhet így.

   Persze a bátyáimra nem szólt rá. Pontosan tudta, mennyit dolgoznak, mekkora terhet vesznek le apám válláról. Az ikrek. Sosem volt kérdés, hogy ők anyám kedvencei, de nem bántam, hisz szerettem őket, jobban, mint bárkit a családomból. Különösen, amióta Janót a pártfogásuk alá vették. Janó apja ugyanis beteg lett. Jól ment a kocsma, de nem bírta már a munkát. Janó pedig még nem volt elég idős, hogy egyedül birkózzon meg a feladattal. A jéghizlalással is felhagytak, Janó pedig apám mellé állt, tőlünk vitte haza a kenyérre valót, hogy az anyját segítse. Én pedig örültem, hisz így szinte mindennap láthattam az időközben valóban szép szál legénnyé cseperedő fiút, ahogy azt egykor az asszonyok meg is jósolták.

   A seregélyek ugyan továbbrepültek, de a sötét hangulat mindvégig megmaradt a nap során. Már esteledett, amikor apám kiemelte a székét az asztal mellől és úgy tette odébb, hogy minden egyes része megreccsent. Ott volt nagyapám is, ahogy az ikrek is. Janó már éppen menni készült, mert várta a következő műszak. Szíjgyártónak tanult, akárcsak az apai nagyapja és annak felmenői. Mesterségüket apáról fiúra adták, tudásukat német földről hozták, még a török kiűzése után. Ők is ahhoz a 112 családhoz tartoztak, akiket a Magyar Királyi Kamara, az egyházi és világi birtokosok, valamint jezsuiták telepítettek Etyekre. Katolikus németek, akik az elnéptelenedett falut felvirágoztatták, a szőlőt meghonosították, és megépítették a Körpince, a Kecskegödör és a domboldalak présházait, pincesorait. Janó édesapja törte meg a szíjgyártók hagyományát, amikor a szőlőtermesztés és borászat mesterségével foglalkozó sváb család lányába szerelmes lett, és nemcsak bort termeltek együtt, hanem kocsmát is nyitottak. Fiuk pedig az apai hagyományokhoz tért vissza, és a bor bódító ereje helyett a cserzett bőr szagát választotta.

– A németek megtámadták Lengyelországot! – mondta apám, mint aki egész nap erre a bejelentésre készült.

– Nem lesz ebből semmi, mit foglalkozol vele? – vetette oda a szomszéd, aki éppen átjött, hogy megbeszélje a másnapi teendőket.

– Hát, komám – vakarta meg a fejét az apám –, meglátod, ideér a vihar szele. A németek revansot akarnak a nagy háború békekötése miatt. Akkor is földet akartak, most is azt akarnak.

– Mi közünk nekünk ehhez? – kötötte az ebet a karóhoz a szomszéd. – Hányan meghaltak, ki akarná azt még egyszer?

– Pont azért! – nyúlt apám a pálinkáért, és töltött is mindenkinek. – Majd most visszacsináljuk, ahogy régen volt.

– Ugyan már! Horthy okosabb ennél. Nem engedi bele Magyarországot a háborúba, az az én véleményem!

– Majd pont a te véleményed érdekel bárkit is, szomszéd! – morogta oda az apám, amikor nagyapa is megszólalt.

– Mit tudtok ti erről? – mondta inkább magának, mint a társaságnak. El is hallgattak, hogy hallják, mit mond az öreg. – Én ott voltam Doberdónál. Ahelyett, hogy a szátokat járatjátok, inkább imádkozzatok, hogy ne legyen baj!

– Én megyek, ha kell! – ugrott fel Vilmos, és szinte vele egyszerre Gyula is, én pedig megrémültem.

– Én is! – állt melléjük Janó, és ekkor már éreztem is a szememet égető könnyeket.

– Csak lassan a testtel, fiatalurak. A tojáshéj még ott a feneketeken – szólalt meg ismét a szomszéd. – Arról nem is beszélve, hogy lányok és asszonyok előtt erről nem beszélünk. Nézzetek rájuk! – mondta, majd rám sandítva folytatta: – Nézd ezt a lányt, egészen elsápadt.

– Lehet, hogy nem asszonynak való téma ez – felelte az apám –, de ettől én még nem bánnám, ha végre visszaállna a rend. Tizenkilenc év telt el, és csak várunk.

– Ha menni kell, úgyis megyünk, senki nem fog megkérdezni, abban biztos lehetsz, fiam – szólt ismét a nagyapám. – Ha lesz háború, az nélküled is elkezdődik, de addig is, téged a földek várnak. És ideje lenne megetetni a jószágokat is.

A társaság felhajtotta a pálinkát, majd mindenki ment a dolgára. Én Janó után futottam, de ő csak bosszankodva rohant elöl.

– Állj már meg! – kiáltottam. – Mi a bánatos istennyila ütött beléd? – kérdeztem feldúltan.

   Egészen a kertjük végében álló pajtáig követtem. Itt volt a műhelye. Szinte berontott, lekapta az ingét, és a kötényét kereste. Bő nadrágja egészen a csípőjéig csúszott, ott keskeny derekán fennakadt szorosra húzott nadrágszíja. Néztem izzadt, meztelen felsőtestét. Csupasz volt, amilyet máson nem is láttam még. Apám és az ikrek szőrösek voltak, a nagyapám is. De Janó csupaszsága mindig meglepett. Nem mintha sokszor megbámulhattam volna. Tavasszal, egy alkalommal a kút mellett mosakodott jéghideg vízben, egy másik alkalommal pedig egy csikó születésénél segédkezett, és miután az inge véres lett, dolga végeztével levette és a nélkül távozott. De ilyen közelről még sosem láttam. Szinte perzselt felhevült bőre, pedig majd’ egy karnyújtásnyira állt tőlem. Aztán hirtelen felém fordult.

– Mit akarsz? – ripakodott rám.

– Láttam, hogy fel vagy dúlva, gondoltam, utánad jövök, hátha fel tudlak vidítani – próbálkoztam a könnyeimmel küszködve.

– Hát nem tudsz – sziszegte.

– Mi bajod?

– Nekem?! Akinek a fenekén még ott van a tojáshéj? Aki mellett az apád úgy nyújtja a másiknak a pálinkát, mintha ott sem lennék, aki ha a háborúról beszél, meg sem hallják? – Közelebb hajolt. Már közelebb volt, mint karnyújtásnyira. Éreztem a leheletét. Bőrének verejtékét. – Semmi!

– Hadd segítsek! – próbálkoztam, de azonnal meg is bántam.

– Majd pont egy lánytól kérek segítséget! – nevetett fel. – Aki már attól picsogni kezd, hogy azt hallja, háború!

Megtántorodtam. Hát nem fogad a bizalmába. És még dühös is. Azt hiszi, azért futottam utána, hogy nyafogjak.

– Most meg mit csinálsz? – kérdeztem, amikor a következő pillanatban egy nagy darab bőrt a satuba fogott barázdált fadarabra tett. Éles pengét vett a kezébe, gyors mozdulatokkal több helyen is bemetszette a puha anyagot, majd rögzítette a kést, és felrántotta a vékony bőrcsíkot.

– Szíjat hasítok! – felelte mélyen a szemembe nézve. Hát tényleg haragszik rám. Haragszik a világra, és így adta tudtomra.

   Csak álltam vele szemben dermedten, néztem heves mozdulatait. Éppen rám dühös, aki megértettem őt? Láttam a tekintetében az elszántságot. Pontosan tudtam, hogy nem félne fegyvert fogni, hogy bátrabb, mint sok meglett férfi, erősebb azoknál is, akik már ihatnak pálinkát. Mégsem vették komolyan.

   De én igen. Ezért is rémültem meg oly nagyon. Mert tudtam, amit mond, azt komolyan gondolja, annak súlya van. Amit ígér, az egy életre szól.

   Éppen újra fellendült a karja, amikor elkaptam a markában lévő vékony bőrdarabot, a kezemre tekertem és odahúztam vele magamhoz. Nem állt ellen. A közénk szoruló satu sem akadályozott, hogy a benne feszülő indulat és a bennem tomboló szenvedély egymásra találjon. Nem érdekelt sem háború, sem a rám váró munka. Nem érdekelt, mit gondolna az anyám, ha látná, hogy mit kockáztat velem Janó. Tapadtam izzadt testéhez, szorítottam feszülő izmait, éhesen szívtam ajkait. Hagytam, hogy elragadja a hév, hogy az imént még dühben tomboló indulatot felváltsa a szenvedély. A férfiak még távolinak tűnő világát győzze le egyre jobban duzzadó ereje.

   Lassan elveszítettük az időt. Ahogy a bennünk dúló háborút is.