1. fejezet

Az esküvő

Etyek, 1935 tele

    Forró volt és nehéz. Mindig félve vettem a kezembe, egyszersmind nagy büszkeséggel, mert úgy éreztem, ehhez a feladathoz fel kellett nőni. Pedig anyám sokáig nem engedte, hogy hozzányúljak. Nem tudom, hogy engem féltett jobban vagy a ruhákat, de egy biztos: mindig azt mondta, kicsi vagyok még. Aztán egy alkalommal temetésre készültünk, az anyám fel és alá rohangált a házban, de nem a halott miatt, hisz nem is kedvelte. Nőrokon. Ennyit mondott róla, amikor kérdeztem, ki volt ő nekem. Amiatt volt ideges, hogy indulni kellett volna, de a két bátyám még gatyában futkosott a ház körül, a húgom bőgött, a nővérem nem volt sehol, biztosan „megint a Karcsival bujkál”, én pedig „csak tátom a számat”. Na, ekkor adta oda a vasalót először. A Karcsi pedig azóta megkérte a nővérem kezét.

   Annyiszor láttam már, hogy tolja az anyagon a forró vasat, hogy mutatnia sem kellett. A parázsló faszenet ő tette bele, aztán magához intett és elviharzott. Én pedig lóbálni kezdtem a súlyos vasalót, mert így láttam tőle. Mikor felizzott, óvatosan kisimítottam a ruhákat. Még dúdoltam is közben, ahogy ő szokott. Mennyire szerettem az átforrósodott anyag illatát! Olyan boldog voltam, szippantottam a levegőt, néztem a varázslatosan eltűnő ráncokat, lóbálás után a vörösen felizzó parazsat, és arra gondoltam, nagylány lettem. Pedig csak anyám nem ért rá, hogy a ruhákkal foglalkozzon.

   Azóta már a szenet is én teszem bele, és ezen a jeles napon a nővérem kötényét is én vasalhattam.

   Az esküvőjére készülődtünk. Anyám kikeményítette az anyagot, a két bátyámat pedig odaparancsolta mellém. A kötény vasalása ugyanis nem egyemberes feladat. Minden egyes rakott ránc élét le kell fogni a két végén, hogy szép rendben sorakozzanak egymás mellett, akárcsak a harmonika redői. Már fájt a karom a súlyos vasalótól, de egy pengőért sem adtam volna ki a kezemből. Hetek óta varrtak és hímeztek az asszonyok, mind a Juli ruháján dolgoztak. Csak a párta volt a régi, azt a nagyitól kapta. Anyám is azt viselte, amikor apám oldalán az oltár előtt állt. Én majd újat kapok, hiszen ezt majd már a nővérem lánya kapja meg. De a ruháját erre a napra varrták. Még én is hímeztem. Sosem láttam még ennyi bársonyszalagot, mint ami a ruha aljára került. Apám nyolcvan pengője is majd’ elment rá, de „hadd lássák, hogy Julit jól kistafíroztuk”, mondta az anyám.

   Szerettem, amikor összeültek kézimunkázni az asszonyok. Olyan történeteket hallottam, amiket amúgy el nem meséltek volna, szeméremből. Itt hallottam Jolán néniről, a tanító feleségéről, akit nem látni másban, mint feketében, és folyton a templomban tölti az idejét, hogy bizony igazi udvartartása volt fiatal lány korában. Egy alkalommal nagy verekedés tört ki a portájukon, amikor az éjszaka leple alatt az akkor még csak tizenhét éves Jolánnak májusfát készültek állítani a fiúk. Ám a lány apja résen volt, és vasvillával kergette el a fiatalokat. Mindet, hisz nem tudhatta, melyik közöttük a szerelmes legény. Tollfosztás közben pedig azt tudtam meg, hogy a nagyapám alig látott, annyi lánytól kapott szalagot a kalapjára, amikor indultak a sorozásra és még utoljára megálltak a falu végén egy-egy lopott csókra, amit aztán majd ízlelgethetnek a fronton. De amikor visszatért a nagyapám a nagy háborúból, egyetlen szalag volt a csuklójára kötözve. A nagyanyámé. Csak arra vigyázott.

   Nagy szerelem volt az övék. Apám szülei is szépen éltek, de nekik nem jutott sok idő. Apai nagyapám elesett a doberdói csatában, a felesége szalagjával együtt.

   Karcsi is szereti a nővéremet, ahogy anyám fogalmazott irigykedő asszonytársainak a templomból hazafelé jövet: „Már most a tenyerén hordozza, pedig Juli még nem is szült neki fiút.” Én is szerelmes akarok lenni! De még csak tízéves vagyok, lapos, mint a deszka és szeplős, mint a fürj tojása. Ráadásul alacsony, mint a törpefenyő. Apám szokta ezt mondani, mert éles a nyelvem és szurkálok a szavaimmal.

   Mire végeztünk a vasalással, a koszorúslányok is elkészültek. Gyorsan én is magamra kaptam a gyönyörű ruhámat, hagytam, hogy az egyik néném felforrósított újságpapírra tekerje rakoncátlan tincseimet, hogy sűrű loknikat varázsoljon a szénakazal helyére, majd elcsentem a nagyi vörös rúzsát, amit még Párizsból kapott a millenniumi ünnepségre. Nagy becsben tartotta, pedig már igencsak dohos szagot árasztott, de nem bántam. A két orcámra tettem belőle egy-egy pöttyöt, és jól elkentem, amitől nem csak pír került sápadt bőrömre, hanem a szeplőimből is eltakart egy keveset.

   Hideg volt, ropogott a hó a talpunk alatt, amikor elindultunk. A falu szélén laktunk, a temető szomszédságában. Elöl ment a zenekar, vöröslött az arcuk a hidegtől, amin még a pálinka sem segített. A nővérem majd’ sírva fakadt, amikor a hótól vizes lett a ruhája alja, és bosszankodott, hogy miért nem nyáron esküdnek.

   – Falun nyáron a föld vár, nem a nászágy, lányom – hurrogta le az apám, mire Juli csak szipogott.

   Mozgattam az ujjaimat a vastag kesztyűben, miközben a Körpince míves ajtajait vettem számba. Huszonhét, huszonnyolc, huszonkilenc… harminc. Körbeértünk. Ez már amolyan hagyomány, zarándoklat. Van a helynek valamiféle varázslatos hangulata. Az egymásra pillantó pinceajtók mintha beszélnének egymáshoz. Nem egyszer sétáltam be a pincék közé olyankor, amikor egy lélek sem járt arra, mégis neszt hallottam. Suttogást. Bent rekedt hangulatot, szüreti mulatságok emlékét, esküvők boldogságát, hétköznapok ünnepét. Azt hiszem, a nővérem is itt akart hagyni valamit a nagy napból, még akkor is, ha fázott.

   Az esküvői menet vége még kint volt, amikor az eleje már elindult az enyhe emelkedőn felfelé, elhagyva a pincesort. A templom felé közeledve egyre-másra bukkantak fel a népek, megbámulták a menetet. Mindenki tudta, kiknek a napja ez, mégis, a kíváncsi tekintetek sorfalat álltak a régi kőkerítés mellett. Még a hidegről is elfeledkeztem. Büszkén lépkedtem a nővérem mögött, ahogy magával ragadott a hangulat. A templom körül a nagy fák ágain könnyű takaróként pihent a vastag hó, én pedig lehunytam a szemem és képzeletben magamra húztam a hótakarót. Már nem hallottam a zenekart, a népek hangját, nem éreztem a hideget, elgémberedett lábujjaimat sem fájlaltam már. A jövőben jártam, még meg nem történt emlékek nyomát kerestem és mosolyra húzódott a szám.