Vele…

Vele…

Mindig összeér az orrunk. Az ő pici, puha nózija az enyémmel. Mese után, a sötétben, amikor elkezdődik a csajos sustorgás. Miután Apa megölelget minket és behajtja az ajtót. – Jó éjt!

A szeme már le-lecsukódik, de még kérdez, mesél, éppen ami a fontosabb. Ekkor jön minden, amit az esti fények, az elcsendesült szoba csalogat elő.

– Anya, mesélj, mi volt, amikor én még nem voltam? Milyen volt az életetek? És akkor már tudtad, hogy leszek?

– Tudtam. Persze, hogy tudtam!

– Én is tudtam, anya. Láttalak benneteket. Meg amikor kicsi voltál és a Papa megvigasztalt, mert eltörött a babád.

– Láttad?

– Hát persze! Láttalak benneteket. Apát és téged. Tudtam, ha fáj valamim, megöleltek. Te is láttál? Anya, te is tudtad, hogy én leszek? Vártál?

– Nagyon vártalak!

Elaludt, én könnyeztem. Mit hordozhat? Honnan jöhet? Nem először kérdezi már, tudtuk-e, hogy ki is ő? Sokat vártunk. Egy örökkévalóságnak tűnt az a két év. A reményteli várakozás egyre görcsösebbé vált, a hónapok sírásba fulladtak. Szorítottuk egymás kezét, de már nem tudtuk, hogy félelmünkben, vagy a reményt markolászva.

„Vajon ezt szeretné? Ilyen szülőket? Vagy olyanokat, akik mosolyogva felnéznek és azt mondják, gyere, mi itt vagyunk, gyere, amikor úgy gondolod.” Elengedtük. Rábíztuk.

A következő hónapban fogant.

Hogy milyen volt, amikor még nem volt? Aztán egyszer csak lett? A mai napig nem értem és talán ez így is marad… Nem is baj. A csoda ilyen. Rejtély. Nem érdekel a fizika, a kémia, a biológia, nem érdekel a tudomány. Hozzánk csak ő jöhetett. Jött és felforgatott mindent. Nem csak az életünket.

Azt hittem, felnőtt vagyok. Kész vagyok. Azt gondoltam, minden tökéletes, már csak ő hiányzik. Pedig az élet csak vele kezdődött el igazán. Értelmet kapott. Elvesztette öncélúságát. Elhalványult az eleje és a vége. Ő nyitotta ki, helyezte új dimenzióba az életem. Lett múltam, sokkal erősebb és távolabbról jövő, mint amit valaha érzékelhettem és lett jövőm is. Sokkal messzebbre mutató. Bármit teszek, tudom, lenyomata lesz. Ahogy én is az vagyok. Évekre, generációkra vissza. Benne van a puttonyomban. Megmutatom, amit gondolok, teszek hozzá, elveszek belőle, de a legtöbbet átadom.

Különben mi értelme lenne az egésznek?! Megértettem. Összeállt a kép. Minden a helyére került. Vele…

Barbara

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*