Még mindig ismerkedünk

Még mindig ismerkedünk

Az első szó, az első mosoly, az első lépések. Mindent leírtam. Ha majd egyszer a lányom visszaolvassa ezeket a naplókat (most kezdem a hetedik kötetet), a dátumon túl azt is megtudja, mit éreztünk mi, szülők. Hogyan csodálkoztunk rá a pici emberkére, aki olyan hamar képes volt eligazodni a világban, ahová csöppent.
Olykor megdöbbenek, ahogy elnézem önállóságát.

Kilenc hónapon keresztül együtt dobbantunk, szuszogtunk, rezdültünk. Úgy éreztem, egyek vagyunk. Volt kilenc hónap az életemben, amikor igazán fontosnak véltem magam a világban. Amikor az eleve elrendelt szerepem szerint éltem. Életet adtam magam is. Ott növekedett bennem és a világ szinte meg is szűnt külső valójában. Befelé figyeltem.
Szentimentális érzelmeim játékos hullámain ringatóztam, soha meg nem élt büszkeséggel ragyogtam. Az a kilenc hónap igazán az enyém volt.

Azt hiszem, sokáig küzdöttem, mire megértettem, nem azért jött a világra, hogy a miénk legyen. Saját célokkal érkezett. Önálló elképzelésekkel, feladatokkal.
Persze keresem benne magunkat. Fel is bukkan egy-egy kép, gesztus, visszaköszön a szóhasználatunk, néhány válaszunk, ahogy mi reagáljuk le a mindennapokat. Látom a humorunkat, a játszmáinkat. Mégis, ő annyira más! Saját tempója van, másként értelmez, egy másik szűrőn át tekint a világra. Azt kérdezte, vajon ugyanolyannak látom-e a növényeket, a naplementét, a kutyánkat, mint ő. Hát persze, hogy nem!

Sokat segített ez a felismerés. Végre eljutottam oda, hogy nem azon gondolkodom, hogy én milyen tanító nénit szeretnék neki a saját tapasztalataim alapján, hanem az ő személyiségének perspektívájából  gondolkodom el rajta. Amikor még pici volt, többen mondták, szoktassam rá arra, hogy három óránként egyen. Azt feleltem, nem ismeri még az órát, viszont érzi, ha ételre van szüksége.

Azt is mondták, szoktassuk külön alvásra, mert az az egészséges. Erre azt mondtuk, hogy ez biztosan így van, viszont láthatóan az ő harmóniájához szükséges a közelségünk. Figyeltük, tanultuk, ismerkedtünk vele. Még mindig ismerkedünk…

Igen, ott vagyunk benne, de annyi mást is hozott. És az útján ő sétál végig. Mögötte állunk, támogatjuk, szeretjük, felemeljük, de engedjük… bármilyen nehéz is néha.

Annak a pici testnek, aki bennem fejlődött nem rám van szüksége, hanem az előtte álló izgalmas kalandra, aminek útján lépdelve most még foghatom a kezét, és ha elfárad, az ölembe bújhat, és ha elbizonytalanodik, megkapaszkodhat. Ha szomorú vigasztalhatom, ha boldog, vele örülhetek. De egyre többször kell büszkén hátralépnem és csak reménykedhetem, hogy egy kicsit majd mindig az enyém lehet.

 Barbara

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*