Letolt gatyával

Letolt gatyával

Félreértés ne essék, eszem ágában sincs holmi váratlan kényszerhelyzetről írni, amikor esélyeket latolgatva és végül minden elvet és szemérmességről szóló elképzelést odahagyva, izzadó homlokkal meghozzuk a döntést…. Ez csak eszembe jutott, mintegy párhuzamként, ráadásul igencsak plasztikus képként. Jajj!

„Anya, kérek még sütit!”
„Nem, Pistike, nem ehetsz többet. Tudod, hogy csak egy kocka!”
„De anya!”
„Nem!” – felelte ellentmondást nem tűrően az anyuka. A gyerek lógó füllel vette tudomásul. A kisgyerek, aki kint rohangál a friss levegőn, és aki egyébiránt megette a répát is ebédben.

Anyuka viszont következetes. Még irigyeltem is. Lehet, hogy neki van igaza? Noha én is ettem gumicukrot, csokit gyerekkoromban, és lám, egészséges vagyok, mint a makk. Nem is vagyok elég következetes a lányom étkeztetése terén. Mindent eszünk, vegyesen, örömmel és jóízűen.

A főzés, a sütés és az evés inkább közös program és élvezet, mint matek a vitaminok, bioflavonoidok, antioxidánsok mátrixában.

Már éppen kezdtem magam túltenni a „jól csinálom-e” folyton visszatérő anyasági típuskérdésen, amikor anyuka folytatta.
„Nem adok a családnak finomított cukrot és lisztet, mert nem egészséges” – magyarázkodott – „Persze ha elmegyünk valahová, ott tömnék magukba…”
Mi legalább egyenletesen visszük be, nem sokkoló dózisként, gondoltam. Már ha valóban méreg a friss kifli vajjal, hagyományos készítésű (azaz cukros) házi baracklekvárral – láttam magam előtt nyálcsorgatva, nagyokat nyelve a reggelinket, amiről talán le kellene mondani.
Szó szót követett, beszélgettünk.

Amúgy habos túróst sütöttem. Mert szeretjük. Isteni! Minden alapanyagáról pontosan tudom, hogy honnan van. A liszt és a cukor kivételével minden házi.

Csordultig van fehérjével, vitaminokkal, kényeztető édes ízzel, habos szeretettel, örömteli pillanattal.

Persze nem kell megenni belőle egy tepsivel, de egy-egy szelet: mennyei és mosolyra buzdító.

A gyerekek elvonultak játszani. Az anyuka hátrapillantott, majd gyorsan a tányérjára tett még egy kocka túróst.
„Nagyon jó! Ilyet mi nem eszünk!” – mondta és habzsolta.

Pistike csendben jött vissza. Észre sem vettük. Arcán döbbenettel nézte az anyukáját, akinek két oldalt fityegett a szája szélén a ragacsos hab.

Éppen, mint az út szélén. Nincs már idő felhúzni a gatyát.

Azóta sokat gondolkodtam ezen az egészséges táplálkozás dolgon. Talán emlékeztek Janka nénire, akivel tavaly készítettem interjút, aki akkor már a 102-höz közelített. Most is jól van, köszöni szépen. Akkor azt mondta, hogy enni kell, ez nem kérdés, viszont régen nem volt lehetőség túl nagy válogatásra. Azt ették, ami megtermett. És akkor, amikor termett. Szerinte ennyit jelent az egészséges táplálkozás. A rózsaszín porból kevert krém talán nem hasznos, de a tojássárgájából készített sűrű, lágy sodó miért ne lenne tápláló?
Egy biztos, ha örömmel, jó érzéssel eszünk, megnyitva ezzel mindenféle kellemes áramlást a testünkben, biztosan többet adunk magunknak, mintha kényszeres, képmutató, megvonásokkal teli táplálkozásba kezdünk.

Hogy miért írtam le mindezt? Talán önmagam megnyugtatására. Mert annyi irányzat és elképzelés kering a témában, hogy gondos anyaként sem tudok eligazodni és keresem a középutat. Ezt találtam.

Barbara

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*