Hogyan mondjam el…

Hogyan mondjam el…

Amikor a lányunk megszületett, sokan mondták: „Hamarosan már az iskolaválasztáson töprenghettek”, vagy „már csak pár év és főhet a fejetek a bemutatott (és a soha nem látott) pasik miatt”. Csak legyintettünk. Minden energiánkkal azon voltunk, hogy a pillanatnyi igényeit megismerjük, hogy rájöjjünk, melyik típusú sírása mit jelent. „Öregedő szülők kései gyermeke” – ezt is mondták. Mert igen, kire és mire fókuszáltunk volna már a kezdetektől, ha nem rá? Nem, mintha mi már nem önmegvalósítanánk, dehogynem. Csak valahogy máshová tolódik a hangsúly negyven felé.

Most is ő áll középen, mi pedig köré építjük az életünket. Jól is van ez így. De van valami, amiben igazuk volt a tapasztaltaknak. Még néhány hónap(!), és az iskolaválasztásról kell döntenünk. A pasik pedig…

Szép volt az este. Bíborban pompázott az ég alja, a levegő langyosabbnak tűnt, mint nappal. Az utca elcsendesedett, csak a családi házak még le nem húzott redőnyei mögött pezsgett az élet. Körülöttünk minden házban két-három gyerkőc teszi vidám zajossá az estéket. Ági még rollerezett, fölötte az utca lámpái meg-megrebbenve gyúltak fel. Mi kéz a kézben sétáltunk, beszélgettünk valamiről. Mígnem mozgásunk egyik pillanatról a másikra rendeződött át. Férjem már velem szemben állt, bal kezében az én jobbom, az ő jobbja a háta mögött, aztán könnyedén meghúzta a karom, irányítva, merre pörögjek. A következő másodpercekben már a derekamat fogta, lökött egyet, lágyan, könnyedén és már fordultam is… követve a zenét.
Milyen zenét? Mi a ritmus?

Egy-két-há – csacsacsa… léptük.

A zene valahol belül szólt és csak néhány lépés volt csupán, de jól esett. „Még!” – szólalt meg Ági, mikor abbahagytuk. Észre sem vettem. Leszállt a rollerről és nézett minket. A szüleit. Mosolygott. Boldog volt. Aztán bementünk, mert már igazán beesteledett.

A mese nem sikeredett túl hosszúra. Álmosnak tűnt. Inkább számoltunk. Visszafelé, felhőpamacsokat. Ebbe általában belelazul, a végére alszik. Most nem. Fészkelődött kicsit, aztán kérdezett.

„Anya, én is megtalálom majd az igazit? Mint te apát?”

„Persze, kicsim!”

„És honnan tudom majd, hogy ő az?”

„Érzed!”

Sokszor elgondolkodom, vajon jól csinálom-e. Jó anyja vagyok-e a lányomnak. Jól válaszolok-e arra, amit kérdez. Olvastam sok okosságot erről, meghallgattam sok véleményt. Aztán a saját pillanataink döbbentenek rá a gyereknevelés lényegére.

Lát és érez minket, amióta megszületett.

Vagy talán még korábbról. Nem csak anyát és apát. Nem csak azt, hogyan oldunk meg egy helyzetet, hogyan beszélünk, kikkel érintkezünk, hogy viselünk egy betegséget, vagy egy nehéz helyzetet, milyenek vagyunk rosszkedvűen, vagy kicsattanó boldogságunkban… Házaspárként is lát minket. Látja az egymásra figyelésünket, a játszmáinkat, a titkos pillantásainkat. Apró kis radarjai minden rezdülésünket érzékelik és elraktározzák. Minták vagyunk. Azzal tanítjuk őt, ahogy élünk. Egymásnak mondott szavainkkal, az ünnepekre való közös készülődésekkel, a szürke hétköznapok átlagos pillanataival. Azzal, akik vagyunk, és ahogy egymást szeretjük. Akkor is, ha éppen nehéz, vagy sok. Akkor is, amikor mindenki mást szeretne éppen és akkor is, amikor minden egy irányba folyik. A reggeli kávé előtt is és mindig. Jó és kevésbé jól sikerült helyzetekben. Amikor hármunk közül lehet, hogy csak az egyik veszi észre, hogy hol van a lényeg.
Az elmúlt évek minden perce, zamata, lenyomata és rezgése ott van benne. Kincsként őrzi, bármilyen is. Az övé, tőlünk kapta. Ez veszélyes és gyönyörű egyszerre!

Barbara

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*