Határ a csillagos ég?

Határ a csillagos ég?

Kislányként, abban a bizonyos korban, amikor az ember lánya még gátlások nélkül álmodozik arról, mivé lesz, ha nagy lesz, nos, akkor még én is nagy terveket szőttem. A határ a csillagos ég volt… vagy tán azon is túl.A gátlások nélküli álmodozás azonban csak a szobám ajtajáig követett. Vagy talán addig sem. Ugyanis hangosan még magamnak sem vallottam volna be nagyratörő terveimet. Másnak pláne nem.

Szemüveges (SZTK keret, az egyik lencse leragasztva), husi kislányként, aki ráadásul kiváló tanuló, csendes gyerek, nem voltam túl népszerű a kortársaim körében. Ez az alaphelyzet kiválthatott volna egy „csakazértis” hozzáállást, de nem így történt. Utáltam suliba járni és elhittem, hogy egy kis majom vagyok. Otthon sem tudtak meggyőzni az ellenkezőjéről, hisz tudtam: a család nyilvánvalóan elfogult és csak azért örülnek a nagy orromnak, mert az legalább fenntartja a szemüvegemet a helyén. Csak otthon, a meleg és vidám családi fészekben éreztem magam komfortosan, ha onnan kiléptem, egészen más emberré váltam. Nyolc évet töltöttem alulműködő önbizalom frekvencián, amikor is tiszta lappal elkezdtem gimis éveimet.

Noha tudtam: fő az önbizalom!

Itt már jól alakultak volna a dolgaim, ha nem lép be a hormonális kérdés. Tiszta lap ide, vagy oda, míg az osztálytársnőimnek csapták a szelet északról is délről is, én áttetszővé váltam. A kutya nem vett észre. Kezdetben ez még nem zavart, de érettségihez közeledve már szerettem volna némi érettséget mutatni.

Négy év alacsony amplitúdójú kamaszkor után úgy éreztem, mégiscsak érdemes felnőtté válni. Az majd meghozza az érettséget és vele az önbizalmat is. Ekkor már fogalmam sem volt, mi szeretnék lenni, pontosabban arról még csak-csak volt némi elképzelésem, hová is tanuljak tovább, de az igazi álmaimat valahogy elfelejtettem.Így indultam el a főiskolán.

És kitágult a világ… határ a csillagos ég!

Ekkor változott meg minden. Új korosztály, esküvők, bulik, jogsi, kitágult a világ és vele a világnézetem is. A dolgok alfája és omegája érdekelt, annyira, hogy elvégeztem egy agykontroll tanfolyamot, meditálni, futni kezdtem, és egyre nagyobb vágyat éreztem, hogy megismerjem saját magam. Korábban a lovaglás nyújtotta azt a szabadságérzetet, ami majdnem elindított az önmegvalósítás útján, de nem bizonyultam elég jó lovasnak ahhoz, hogy csak a belső hangokra figyeljek.

A futás sokkal jobban kikapcsolt. Tudtam, hogy nem esem el, nem kell a mozdulatsorra figyelni. Már-már meditatív jelleggel lehet edzeni, ha az ember felhozza kissé az állóképességét. Az alfa állapot pedig új dimenziók irányába lökdösött. Basszus, elmúltam tizennyolc éves! Ideje lenne már némi spontaneitást belevinni a hétköznapokba!

Elkezdtem odafigyelni magamra, a vágyaimra. Rájöttem, csak tőlem függ, milyen lesz az elkövetkezendő 60-70 év. A szüleim mindenben támogattak, de ha én sem tudom, hogy mit akarok, akkor várhatom a sült galambot egy életen át. Általános iskolában a gimit vártam, utána a főiskolát, aztán az igazi felnőtt életet. Rájöttem: hipp-hopp felnőtt leszek, elfogy a várnivaló. Mégsem gyúrhatok a nyugdíjra 21 évesen! Eleget vártam.

Amint elhatároztam, hogy kezembe veszem a sorsom irányítását, belebotlottam a főiskolán egy hirdetésbe. Másnap már az önéletrajzomat lobogtattam a repülőtéren:

stewardess leszek!

Bár senki nem ígérte, hogy fel is vesznek, ez volt az első olyan lépésem, amit valami belső hangot követve tettem meg. És el is hittem. Noha korábban soha nem álmodoztam arról, hogy légikisasszony legyek, de úgy gondoltam – messze nem ilyen tudatosan – hogy a hirdetés nem véletlenül jött szembe velem. Innentől már elkapott a sodrás. Beleéreztem az ízébe. Repkedtem a világban, miközben álmodoztam, tanultam, dolgoztam…

A következő bejegyzésben elmesélem, hogy kezdődött az írás…

Barbara

 

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*