Elromlott? Lecseréllek!

Elromlott? Lecseréllek!

Az elmúlt hónapokban a környezetünkben több pár is szétment, elvált, befuccsolt. Kapkodom a fejem. Tennék valamit, de persze nem tudok.

Álompárok, vagy legalábbis látszólag szépen élők. Úgy tűnt, minden kerek. Aztán egyszer csak kiderült, már nem is olyan ideális, ami a csukott ajtók mögött történik. Valami megromlott, elszakadt, elveszett.

– Szívemet, lelkemet, egész hercegségemet! – mondta a herceg, szerelmes pillantást vetett a kiszemeltre és komolyan is gondolta. Egy életre. Szüleink, nagyszüleink korában.

Gazdálkodj okosan… már gyerekkorunkban arra készültünk, hogy egyszer majd megvesszük az élethosszig szolgáló szobabútort. És noha az autót, vagy a televíziót egy idő után muszáj volt lecserélni, mert szétesett, a rákészüléssel együtt ezeket sem a rövid távú befektetések között tartottuk számon.

Ezzel szemben ma… olcsóbb új telefont venni, mint kicseréltetni az aksiját, de tévészerelő sem terem már minden háztömbben, hisz úgyis fogyóeszközzé vált a plazma is. Fogyasztói társadalomban élünk, hallottuk már eleget, de ennyire? Alap hozzáállássá vált, hogy ami már nem tetszik, attól egyszerűen megválunk?

Kuka! Vége! Ennyi!

Annyira rutinná vált, hogy egyszerűen ctrlC, ctrlV, átvesszük a módszert és már meg is van a megoldás! Valami nem tetszik, már nem olyan, van jobb? Lecserélem. Telefont, autót, lakást, társat! Persze, a szomszéd kertje mindig zöldebb – mondja az örök elégedetlenkedő, aki valahogy mindig máshol, máskor, és persze mástól várja a boldogságot.

No, de Emberek! Tényleg ez a megoldás?! Persze, értem, sosem látunk bele, kívülről nem tudhatjuk, mi történt ott belül, ahol csak ők vannak jelen. Fogalmunk sincs, mi zajlik le bennük, köztük.

Csak jött valahonnan a semmiből a párhuzam és szíven ütött.

Mi van, ha tényleg csak erről van szó? Ha valóban csak elszoktunk attól, hogy valamit megjavítsunk? Hogy apró darabokra szedjük, megvizsgáljuk, kigyomláljuk, és újra felépítsük? Arra az alapra, amit egyszer olyan lelkesen letettünk. Ami száz éveket is kibír. Ami tele volt szenvedéllyel, tervekkel, álmokkal. Amiből az évek során oldalhajtások nőttek, beragyogták a boldog pillanatok, de lehet, hogy megkoptatta egy-egy rossz hír, betegség, mélypont. Ami aztán új erőre kapott, hogy bástyaként védelmezzen, hogy ha vihar kerekedne, oltalmazzon. Igen, egyszerűen edzette az élet. A közös élet.

Minden egyes vonása egy emlék. Közös emlék. Örömteli, fájdalmas, bosszús, vagy éppen nevettető még évek távlatából is. Minden ránc, ősz hajszál, minden változás mögött van valami, ami közös.

Ha eldobom, magamból is kiszakítok egy részt. És már nem lesz olyan a tükörkép sem.

Barbara

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*