Egy szereplő életre kel

Egy szereplő életre kel

Derékig érő gaz és lakat fogadott. Nyoma sem látszott mozgásnak. Csak két tábla sejtette a szomorú tényt – „Magánterület” és „Omlásveszély”- hiába jöttünk. Körbejártuk a kastélykertet a kerítés mentén taposott ösvényen. Akácfák, tölgyek, platánok védelmi vonala közt kerestem a rést, talán látok valamit. De a sűrű borostyán és a magasra törő gaz minden reményt eloszlatott.

Férjem rezignáltan követett. Lassan kezdi megszokni „kutatómunkáimmal” járó fáradalmakat, amik olykor több napos távollétre, máskor hosszú beszélgetésekre, megint máskor eredménytelen időtöltésre kényszerítik. De gyanítom nem bánja, hisz mennék én egyedül is…

Valamikor még tavasszal történt, hogy egy településen Békés megyében a helytörténész, a plébános és mi ketten egy egész napot töltöttünk régi dokumentumok, templomok, kápolnák, iratgyűjtemények között, idősek otthonában hallgattunk történeteket a régmúltról, a pusztában sétáltunk, lelépve a múlt nyomát, megidézve a kor hangulatát. Izgatottan, feltöltve tértünk vissza a jelenbe, és még napokkal később is a ránk zúdított „mások emlékeit” rakosgattuk.

De ezúttal a jelen eltakart mindent, amiért mentünk: lakattal, kerítéssel, csípős szagú gyommal.
– Be is mászhatunk – vetette fel a férjem, de azonnal vérebek támadását, bilincs csörrenését véltem hallani és fél mondatát elengedtem a fülem mellett.

Körbeértünk. A birtok szélén, attól függetlenül egy ház állt. Előtte járda, onnan már újra a főbejáratot láttuk, rajta a nagy lakattal, előtte az autónkkal. Ennyi volt. Pittyent a zár. Várt a légkondis autó, ami a poros, forró séta után biztató volt a csalódott pillanatban.

Ekkor valami bevillant. A ház, ami mellett eljöttünk nyitva állt. Visszamentem. Hallottam, ahogy a férjem visszazárja az autót és utánam jön.

– Jó napot kívánok, van itt valaki? – kopogtam be az ajtón.
– Persze, jöjjön be! – szólt ki egy hang.

Beléptünk. Kedves, fiatal nő fogadott. Elmondtam, hogy a kastélykertbe szerettem volna bejutni, mert egy sírt keresek. Ő elmondta, hogy egy idős asszonynál van a kapu kulcsa, mert ő szokta a kápolna harangját meghúzni, ha temetés van a faluban. Ha gondoljuk, keressük meg. Talán mesélni is tud, ha van hozzá türelmünk (nézett a férjemre, inkább neki szánva az utolsó fél mondatot).

– Maga nem is sejti, hány idős ember történetét hallgattam meg az elmúlt évben – mondta a férjem együttérzést remélve.
– Maguknak fogalmuk sincs, hogy én hányat! – licitált a nő, majd hozzátette, – ez egy idősek otthona.

Nevetve oldottuk a feszültséget, ami csak bennem kezdett kialakulni, amikor észrevettem, hogy az egyik ablak a kastélykertre nyílik. A többiek lassan felmérték, mit nézek. Követték a tekintetemet.

– Ha valami átesne, szívesen kiugranék érte – jegyeztem meg. A fiatal nő akkor vett igazán komolyan, amikor már az ablakpárkányon álltam és elrugaszkodtam.

– Jesszusom – hallottam. Majd a férjemet:
– A hölgy regényíró, Bauer Barbarának hívják és anyagot gyűjt, én pedig most utána ugrom!

Hosszú szoknyámat feltekertem, a csalánt és szúrós gazt kerülgettem, reménytelenül. Nagy ívben elkerültük az omladozó épületet és a kápolnát vettük célba. De körülötte semmit nem találtunk a sűrű bozótoson kívül. Bejártuk a birtokot, de amit kerestünk, nem volt ott. Összecsipkedve, a pollen és a negyven fok eredményeként koszosan, ragacsosan tértünk vissza az ablakhoz.

Mindenki megkönnyebbült, leginkább a fiatal nő, aki bár érdeklődő és rendkívül kedves volt, úgy éreztem, örült, amikor végre kikísért minket.

Megálltunk egy közkútnál, kissé megmosakodtunk, felfrissültünk.
– Elvinnél még a temetőbe?
– Éppen erre gondoltam – mosolygott rám a férjem.

Miután megtaláltuk a temetőt, leeresztettem a még mindig feltekert szoknyámat és nekiindultunk. Hagytam, hogy vigyenek a lábaim. Mentünk az egyre régebbi és régebbi sírok felé.

Megcsillantak az öreg fák alatt a vésett betűk, ahogy a napsugarak végigpásztázták a sorokat. Ott volt előttem, amit kerestem. Az egyik szereplőm. Egy temetőben… mégis elevenné vált a pillanat. Annyit nyomoztam utána. Találtam dokumentumokat, keresztlevelet, házassági kivonatot, fotót. Leveleztem egy angliai település (ahonnan ő származik) genealógiai intézetével, levéltárakban kutakodtam, de alig jutottam valamire. És most itt álltam, és úgy éreztem, ennél közelebb nem is lehetek.

Nézegettem, aztán sután elindultam. Férjem ekkor már odébb várt, minket magunkra hagyott. Jól tette. Valami visszahúzott. Éreztem a gerincem mentén, a mellkasomon. Visszamentem. Csak álltam a sír mellett. Feltámadt a szél, súlyos mozdulatokkal hajladoztak az ágak.

– Súgj, kérlek! – mosolyogtam a sír felé. És éreztem, hogy visszamosolyog. Hangja lett, ruhába bújt, kacagott. Életre kelt a kis Jenny, 1854-be repített és megmutatta, hogy érkezett meg a kígyósi pusztába és hogy ismerkedett meg a főszereplőmmel…

2 thoughts on “Egy szereplő életre kel

  1. Szia Barbi!Olvastam az új regényedet. Messze legjobb amit eddig tőled olvastam, nagy gratula. nem vagyok mar facen ezert is rovom itt a lelkendező soraimat. gantner adam

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*