Egy csipetnyi múlt

Egy csipetnyi múlt

A konyha megint időutazásra hívott. Egyszerű ízek, természetes alapanyagok indítottak el vissza, időtlen utakon.

Talán emlékeztek, a Légikisasszonyok trilógiában sokat foglalkoztam Dani múltjával. A nevelőszülőknél felnőtt fiú útkeresésével, aki mindaddig nem találta önmagát, helyét a világban, amíg meg nem ismerte a gyökereit. Felgöngyölítette a szálakat, biztos alapokra lelt. Megismerte a múltját, bízott a jövőjében és ezzel végre a jelenét élhette.

Lehet, nincs is több dolgunk a múlttal. Hisz eljárt felette az idő, megváltoztathatatlan. De megismerése, megértése, elfogadása nélkül nehéz hátradőlni, stabil alapot találni.

Sokáig azt gondoltam, én mindent tudok a múltamról. Hisz gazdag a családi legendárium, sokat meséltek a szüleim, a nagyszüleim, még a dédnagymamám térdén is ücsörögtem, hallgatva ízes, székely mondókáit. Tudtam a falvak nevét, ismertem a családom és a történelem összefonódását, ami felmenőim egy részét arra kényszerítette, hagyja el otthonát.

De mindez távolinak tűnt, már csak a nagyszüleimnek jelentett emléket. Nekem csupán egy megindító, szépen elmesélt történetet.

– Jártál ott? – kérdezte egy napon a férjem, megismerkedésünk hajnalán.
– Nem – feleltem, majd látva csodálkozó tekintetét, folytattam. – Hisz itt él mindenki, ott senkit nem ismernék már.

Nem foglalkozott az érveimmel. Sorra felkerestük a még élőket, meséljenek, még, még, még. Aztán autóba ültünk és alig egy nap elteltével már Ditro régi, romos gyógyszertáránál álltunk. Ami akkor még korántsem omladozott. Végigfutott a hátamon a hideg. Anyai nagymamám is itt állt egykor. Hetven évvel ezelőtt. Itt szállt le a szekérről, köszönt el a testvéreitől és ment az iskolába. Majd délután újra találkoztak az épület előtt. Most szinte hallani véltem, amit csak elbeszélésekből tudtam…

“-  Százkilencvenhét, százkilencvennyolc, százkilencvenkilenc…
–  Mit számolsz, Fülöp?
–  … kétszáz. Mindig leszámolom. A ditroi gyógyszertártól a házig tizenhárom kilométer és kétszáz lépés az út.
–  Végig számolsz?
–  Nem. Csak a kőtől. A tizenhármastól.”

A nagymamám korábban sosem gondolta, hogy az öccse így üti el az időt a hosszú úton. A fiú sosem ült föl a kocsira, mellette gyalogolt, a nővére pedig a tájat fürkészte. Vajon mire gondolt ilyenkor a hazafelé vezető úton, forróságban? Amikor a Gyergyói-havasokban a szikrázó napot csak a hatalmas, büszke fenyők árnyékában lehetett elviselni. Vidám kirándulásokról álmodozott a megsárgult határban, ahol az őszi szelekkel hadakozik a természet? Tűz ropogását vélte hallani a megfagyott cengelléri fennsíkon, mely oly érintetlennek tűnt a fehér hó leple alatt, mint egy úrilány? És a tavasz buja színeit és illatát szívta magába tudomást sem véve a göröngyös földútról, ami a faluhoz tekergett?

Nem tudom. De életre kelt a múlt.

Közben eljutottunk mi is – noha autóval – a tizenhármas kilométerkőig. Ott kiszálltunk és leszámoltuk a kétszáz lépést. Elmondani nem lehet, milyen sokat jelentett az üres mező, az enyhe lanka, ahol egykor a ház állhatott. Hallottam a sok-sok gyerek nevetését, láttam a dédnagymamám kontyos, szép arcát, amit én már csak ezüstösen ismerhettem.

Szívtam magamba a múltamat.

Az utunk során szerettem meg az igazi székely juhtúrót is. Ebbe a kelt kalácsba is ebből került. Ez volt az egyetlen, amit még a nagymamámnak megsüthettem, és ami neki is a múlt ízeit idézte.

Barbara

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*