Csókolom!

Csókolom!

“Csókolom!”
Igen, így hangzott. Nem először már, de ez most…
Hogy a lányom ovis társai, és a játszótéren átvágtató nyurga sulisok így köszönnek, azt már kezdem megszokni. De amikor egy tizenhét éves… és lány! Bele az arcomba. Olyan magas, mint én. Jövőre érettségizik. Tisztán emlékszem a saját érettségimre. Most volt!!!

No, jó, történt azóta egy s más. Hogy is?! Érettségi, továbbtanulás, aztán a Malévnál tokkal vonóval eltöltöttem 18 évet, hat éve a lányunk is megszületett, de azért mindenhol voltak átfedések, szóval nem annyi az az annyi, hanem sokkal kevesebb.
„Csókolom!” – itt cseng a fülemben. Tizenhét múlt. Felnőtt hangja van és azon mondta.

– Szerinted nem úgy látja, hogy szinte egykorúak vagyunk, csak ő egy kicsit még fiatalabb mint például tizennyolc, én pedig már elmúltam? – kérdeztem meghökkenve a mellettem állót.

– Nem úgy látja!

– ???

– Az anyja lehetnél. Bőven.

„Bőven”. „Csókolom”. Micsoda szavak!
Lerogytam a mérleghintára. Amikor elsőbe mentem, az egyik tanító néni akkor végzett a főiskolán. Eszembe nem jutott volna, hogy „lesziázzam”, pedig csak huszonkettő volt. A barátnőim anyukái pedig negyven körül jártak (és persze nem harmincöt évesen szültek). Fel sem merült, hogy tegeződjünk. Asszonyok, nénik, negyvenesek…

Tulajdonképpen én is asszony vagyok, néni, negyvenes (plusz áfa), jogos a csókolom.

Hú, amindenit! Hosszútávfutó versenyeken kint van a kis zászló, hol is tartunk. Úgy éreztem, az én kis időtengelyemre is kikerült egy zászlócska. Van már kint néhány, amolyan megálló, tükör, kisebb-nagyobb emelkedő, vagy lejtő… Az ilyen mindig jelent valamit. Különben nem tulajdonítottam volna neki jelentőséget. Észre sem vettem volna. De az én szűrőmön ez most fennakadt.

Vajon nem veszem észre, hogy rohan az idő? Nem tűnt fel, hogy ugrottunk időközben egy generációt? (Kettőt.) Vagy csak belül, a lelkem mélyén még mindig ugyanaz vagyok, aki akkor voltam?

Ültem a mérleghintán, hallgattam a gyerekzsivajt és éreztem, ahogy mosolyra húzódik a szám.Talán jó lenne tizenhétnek lenni. De mindaz, ami azóta történt, minden, ami nyomot hagyott, egy apró emlék, egy-egy lépés, ami nélkül nem lehetne EZ a pillanat, nos, nem adnám a tizenhétért.

Benne a játszótérrel, a tavasszal, a futkosó lányommal. Mindazzal, ami éppen összesűrűsödik a MOSTban…

Ez a jelenem. Csókolommal, bővennel… és ez így van jól!

Barbara

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*