Csodára várva…

Csodára várva…

Amióta tudatos önmagamra eszméltem, mindig vártam valamit. Az iskolától, a nagyobbra növéstől, az önállóságtól, párkapcsolattól, munkától, a holnaptól… szerintem vagyunk ezzel néhányan így. A felsorolásból valami kimaradt (talán nem véletlenül): másoktól.

Ezért mentem el agykontroll tanfolyamra is 1991-ben. Vártam valamit. Potyogtak az ölembe a technikák, és a hatalmas előadóteremben mindenki tátott szájjal hallgatta, mi mindenre megoldás Silva módszere. Egy kis tudatosság, számolás, vizualizáció, három ujj, pohár víz és sutty, volt probléma, nincs probléma. Ja, és nem csak a bajainkon segíthetünk, hanem még a jövőnket is alakíthatjuk?

Hittem is, nem is, végigültem a négy napot. Mintha egy agymosáson mentem volna keresztül… Elméletben. De aztán a hétköznapok visszarántottak oda, ahonnan indultam: a holnapnak éltem. Persze nem mindig, sőt, alapvetően az a típus vagyok, aki észreveszi és élvezi a napi örömöket, de azért gyakran lehúztam a redőnyt.

Vártam a csodát, csak erről éppen a csoda nem tudott. Elfelejtettem szólni neki.

Helyette aggódtam, vagy kifogást kerestem, esetleg „reálisan felmértem, hogy az esélytelenek nyugalmával közelítek.” Reálisan? Kinek a realitása szerint? Sorra jöttek szembe a könyvek, az emberek, a technikák, amik és akik bebizonyították, hogy a lehetőség bennem van. Igenis nagyot kell álmodni és akár őrültségnek tűnő lelkesedéssel és hittel belevágni…

A gyerekek még bátrak. Nem építettek maguk köré gátakat és ha nem írtjuk ki belőlük, akkor önbizalmuk egészségesen fejlődik. A minap a kislányunk maga akarta kinyitni a mézesüveget. Először azt mondtam, „segítek, mert még nekem is nehéz”. Aztán észbe kaptam, hogy éppen „rombolok”, ezért gyorsan, sután korrigáltam: „de neked ettől még sikerülhet!”

Nagy lelkesen a kezébe vette az üveget és belevörösödve, beleremegve adta vissza: „Várj, anya!” Ezzel beszaladt a kamrába egy almáért. „Eszem egy harapás sportcsemegét” – mondta, harapta, rágta, nyelte, majd vett egy mély lélegzetet és ismét a kezébe vette az üveget. Olyan könnyedén tekerte le a gyárilag zárt tetőt, hogy szóhoz sem jutottam. Ő annál inkább. „Az alma tényleg erőt ad!” – közölte, majd már nyúlt is a kanálért, hogy végre ehessen a mézből.

Mi volt ez? Csoda? Nem. Hit!

Hamarosan újra jövök:

Barbara

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*