Csak még egy kicsit

Csak még egy kicsit

„Nosztalgiázol?” – hallottam a kérdést, de a gondolataim nem engedtek el. Még kellett néhány másodperc abból a világból, amit percek óta figyeltem. Amióta feltűnt a tiszta égbolton, aztán elbújt egy-egy felhő mögött. Mintha szórakozna velem. Újra elődugta orrát, majd ismét elveszett.

Alkonyodott már, a napsugarak alulról érték. Csillogott a repülő teste a fényben, a csík, amit maga mögött karcolt az égre, bíborban ragyogott. Fenséges kép volt. És izgalmas.

Hallottam a zúgást, a hajtóművek monoton morajlását. Az utasok felől nevetés, beszédfoszlányok jöttek, aztán utolértek a szagok is. A sütőé, amiben melegedett a zsemle, a forralóé, ahonnan hamarosan a kávéhoz folyt a víz. Éreztem a fedélzeti ételek jellegzetes aromáit az orromban, ahogy az utasok előtt gőzölögtek. És éreztem az egyenruhám illatát. A keményítő, a parfüm, a repülő sajátos szagának keverékét. Láttam arcokat, régi kollégákat. Felém mosolygó utasokat, kedves tekinteteket.

A hűvösödő estén karba tett kézzel álltam, kezem a pulóveremet markolászta puha ingem helyett. A felhőket, amiket a napsugarak már a horizontról világítottak, most felülről néztem. Apró, ovális ablak keretén át. Alatta apró házakat, kanyargó utakat, hangyányi életjeleket érzékeltem.

Azt hiszem, már eltűnt a repülő a látóteremből. Ment a maga útján. Én is rádöbbentem, valaki kérdezett. Utoljára becsuktam a szemem, kicsit maradtam még. Csak egy sóhajtásnyira.

– Igen, nosztalgiázom – feleltem.

Kicsit repültem… csak még egy kicsit!

Barbara

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*