Befelé…

Befelé…

Egyedüllétemben jól vagyok. De soha nem magányosan. Ha magányos maradok, szenvedek.

Ha egyedül vagyok, felszabadulnak a gondolataim. Boldogok, mert csak rájuk figyelek. Beszél hozzám a testem, rángatja a kabátujjamat a lelkem. Engem akarnak, végre. Becsukom a szemem és velük vagyok. Meghallgatom őket. Figyelek. Rádöbbenek, miket értettem félre. Pedig lüktetett a fejem, fájt a vállam, kivert a víz… harsogtak a fülembe a jelek, de csak mentem, loholtam előlük. Most újra szóltak, figyelmeztettek: hát sosem figyelsz ránk?

De, most is itt vagyok! Csendben, befelé. Csak én, egy kicsit. Hallom, érzem, tudom, hogy vagyok. Időtlenül. Egyetlen ponttá zsugorodom. Pulzáló gömbbé, amiben minden egy. Kiderülnek a miértek, megértem, ami már megtörtént és érzem a következő pillanatot. A kusza egyenletek emlékekké válnak, az emlékek nyomán pedig futnak a végtelenbe. Előttem, utat mutatva. Most látom. Most figyelek. Befelé élek. Aztán kinyílok, és megyek arra, azon az úton, amit láttam.

De sosem magányosan, mert attól szenvedek.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*