Az írás hatalma

Az írás hatalma

Az emberek többsége a naptár szerint él. A repülő ember viszont a havi beosztása szerint. Sosem tudtam, milyen nap van. Karácsonyfát is december elején állítottam, hisz ki tudja, éppen hol leszek az ünnep környékén. Ez persze nem jelenti azt, hogy az embernek nincs szabadideje. Csak éppen lehet, hogy külföldön, vagy hétköznap. De a legritkább esetben vasárnap.

Ráérős időmet tanulással töltöttem. Ez nem útkeresésről szólt, csupán az érdeklődési körömet elégítettem ki lakberendező tanfolyammal, PR, reklám, kommunikáció tanulmányokkal.

Tanulmányaim közül az újságírás volt az egyetlen, amire céltudatosan az írásért akartam időt szánni.

Imádtam történeteket szőni, interjúkat készíteni, híreket szerkeszteni. Friss diplomásként alapítottunk egy kis tévét Etyeken, ami 10 évet élt meg. Szerkesztő-műsorvezetőként itt debütáltam, de mindig is úgy éreztem, ez csak hobbi. Én repülni szeretek! Egy vidéki televízió pedig remek talaj ehhez. Kis stábunk képes volt alkalmazkodni sajátos életritmusomhoz, kiélhettem kreativitásomat, színesebbé tette az amúgy sem unalmas életemet. De ekkor már tudtam, egy-egy hírnél hosszabban szeretnék írni.

Idő közben férjhez mentem és a dolgok nem éppen úgy alakultak, ahogy azt elképzeltük. Egyikünk sem változtatott a tempón, én továbbra is két-három lovat ültem egyszerre (ekkor már két állásom volt a légitársaságnál), a férjem is pörgött, ahogy mondani szokás. Gyereket akartunk, tiszta szívvel, egy valami azonban mégis hiányzott. Teltek a sikertelen hónapok, mígnem állapotos lettem. Időközben sok tanácsot meghallgattam nőtársaimtól, kialakult bennem egy kép, milyen korunk kismamája. Belevaló, mintha nem is lenne várandós, persze van lelki köldökzsinór, meg minden, csak éppen kifelé valami egészen mást mutat.

Elment a babánk. Ott álltunk a szakadék szélén, szorítottuk egymás kezét a férjemmel és nem értettük, mi történt velünk. Nehezen lábaltunk ki a gyászból, amit aztán a sors újra ránk mért. Majd’ egy évvel később.

Az írás segített…

Ekkor kezdtem el naplót írni. De naplóm nem a múltról, az elmúlt pillanatról szólt, hanem az írásnak hatalmat szavazva kijelentéseket tettem valós vágyaimról. Már másnap elindult valami. Döbbenetes volt. Amit leírtam, az sorra megtörtént. Érzések és tettek szintjén is. És a pillanat is eljött, amikor leültünk, hátradőltünk és azt mondtuk: készen állunk. Szeretnénk egy kisbabát. Még abban a hónapban fogant meg a lányunk.

Ekkor már nem hallgattam senkire. Úgy éltem meg kibontakozó anyaságomat, ahogy azt a belső hangok súgták.

Boldogságunk határtalan volt, naplómmal egyre ritkábban találkoztam. Minden a helyére került. Helyette regényt írtam. Írtam, írtam, szinte minden nap, és biztos voltam benne: az írásnak hatalma van.

Még meg sem született a kislányunk, amikor már tudtam, az életem innentől teljesen új mederbe kerül. Amikor leültem írni – ekkor még a rég elkezdett indián regényemen dolgoztam – eluralkodott rajtam valami megmagyarázhatatlan nyugalom. Észrevettem, hogy a fikció világában kilépek a saját valóságomból, és szabadon álmodozhatom. Mintha repülnék, de a közeg egészen megváltozott. A három dimenzió a monitor lapjára szűkült, mégis, kinyíltam, úgy éreztem az egész univerzum az enyém.

Fél éves volt a lányunk, amikor rég nem látott naplómat elővettem és beleírtam: „A következő hónapokban megírom a Légikisasszonyokat!”

Így történt…

Barbara

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*