Az aranyalma üzenete

Az aranyalma üzenete

…Órákig álltam mellette, kevergettem, szűrtem, ízesítettem. A fanyar, ehetetlen gyümölcs a szemem láttára alakult át aranyló bársonnyá, fahéjtól, gyömbértől illatozó finomsággá. Forgattam a gyöngyöző, egyre sűrűsödő pépben a fakanalat. Az örvény, amit gerjesztettem hosszú, megbarnult eszközömmel egyre mélyebb, tartósabb árkokat hagyott maga után. Aztán visszarottyantak a mélybe, magukkal vitték a gondolatot, amit egy-egy alakzat hívott elő.

Amikor elkészült a sűrű dzsem, papírt vettem elő és tollat. Leírtam az aranyalma üzenetét.

DSCN8151.

Kérdezte, boldog vagyok-e. Mondtam, igen. Kérdezte, mindig? Mondtam, nem. Láttam a szemén, „akkor jó!” Megnyugodott, neki sem rosszabb, mint nekem. De most én kérdezek. Ha azt feleltem volna, „mindig”, az mit jelent? Felszínes létet, amiben meg sem dobban már a szív? Egyenes vonalat, üres síkságot, vidám dombok, sötét árkok, bánatból sarjadó patakok, vidáman feltörő források nélkül? Mindig egyszínű zöldet, egyfajta meleggel, egyazon ízzel, zamattal, hangulattal, amit megálmodtunk, mint igazi boldogság?

Amire vártunk, vártunk, elnapolva vele mindazt, ami éppen ott volt körülöttünk, hogy majd eljön és itt lett, és kiderült, mégsem jó?

Fáradt voltam, talán fásult is. Aztán forgatni kezdtem a fakanalat. Talán kedvetlenül. Az orromba tódult az édes-fanyar illat. Elkápráztatott az aranyló bugyogása, belefeledkeztem az örvénylő szépségébe. Megfújtam, a nyelvem hegyére tettem a ragacsos ikrából. Szétterült a meleg kényeztetés a számban. Mosolyognom kellett. Beleszippantottam a gőzébe, kipirult tőle az arcom. Átjárt a boldogság. Megdobbant a szívem. Éreztem. Nem vártam. Ott lett. Ajándék.

DSCN8163

Barbara

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*