• Home
  • /Riportok
  • /Átkelés önmagunk óceánján – Rakonczay Gáborral beszélgettem
Átkelés önmagunk óceánján – Rakonczay Gáborral beszélgettem

Átkelés önmagunk óceánján – Rakonczay Gáborral beszélgettem

Nyugodt délelőttnek ígérkezett. Csupán kevés felhő fodrozódott felettünk, de a néhány napos enyhe idő után már remélni lehetett a forróságot. A napernyő alá ültünk, lesz, ami lesz és gyors rendelés után belevágtunk a beszélgetésbe.

Velem szemben a kóláját kortyolgatja Rakonczay Gábor. Hihetetlen. Egyszemélyes kenuval átevezte az Atlanti-óceánt, most pedig kólát iszik éppen úgy, mint más. A férfi, aki 5000 méter mélység fölött képes megfordítani a hajóját, miközben háztömb magasságú hullámok törnek át a feje fölött. Valamiért azt gondoltam, ránéz egy pohárra és az már attól szétreped, olyan erő rejlik benne. Aztán kiderült, egy felettébb sportos, de vékony és fiatal srác, mosollyal a szája szegletében. Kólát és kávét iszik, és megizzad a homloka, ha rátűz a nap.

–          Azt vallom, hogy ha akarsz valamit, ha azt teszed, ami a dolgod, akkor megnyílik az út. – kezdtem bele. – Persze lehet közben kifogásokat találni, akadályokat építeni, de alapvetően mindenki képes megvalósítani az álmát. Ehhez azonban tudnod kell, mi is az álmod. A valós vágyad, ha úgy tetszik, a sorsfeladatod. Te mikor döbbentél rá a sajátodra? Egyáltalán, mindig is tudtad, vagy morfondíroznod kellett rajta, vagy váratlanul megvilágosodtál egy napon?

–          Mondhatom, hogy már az oviban is hajókat rajzoltam, – válaszolt mosolyogva – de csak az egyetemi évek alatt indultam el a nyílt vízi hajózás felé. Ez egy mélyről jövő vágy volt, kimenni az ismeretlenbe, ahol a nagy kalandok történnek. Persze ha kicsit feljebbről visszanézünk, egy abszolút szabályos ívet fut be az életem, amit hívhatunk a sorsomnak. Ugyanakkor, szerintem mindenki saját magának írja folyamatosan a saját sorsát, még ha nem is mindig a legnagyobb tudatosságban. Amit e pillanatban teszünk, az kihat az egész hátralevő életünkre, függetlenül attól, hogy önszántunkból és céltudatosan haladunk a célunk felé, vagy épp tehetetlenül sodródunk aktuális problémáink között. A nagy felismerés nem az út irányának meglátásában volt, – hogy nekem hajóznom kell, – hanem abban, hogy minden egyén egy személyben felelős az egész életéért és azt úgy és abba az irányba vezeti, amerre akarja. Útközben persze gyakran nem értjük az elénk gördülő problémák lényegét és csak reméljük, nem az útról sodródtunk le, de bármilyen helyzetben is vagyunk, azt eddigi életünkkel indukáltuk, – a történések valójában következmények is – ezért ezek felelőssége csakis a miénk.

–          Utólag visszapörgetve sokszor azt látjuk, már kora gyermekkorban nem véletlenül történnek úgy a dolgok, ahogy. Mit játszunk, mit rajzolunk, miről fecsegünk… komoly előjele lehet a valós történetnek, amiért a világra jöttünk. Te vissza tudsz pörgetni ilyen eseményeket?

–          Persze, hiszen az egész eddigi életem minden perce ide vezetett, hogy azzá váljak, aki most vagyok. Még ha nem is tetszik minden egyes részlete jelenlegi életemnek… Nekem sokat adtak nagypapám meglátásai, még ha akkor csak tíz éves is voltam. Illetve nagyon jelentős szerepe volt annak is, hogy szüleim csak minimálisan korlátoztak, így mindig abba az irányba tudtam irányítani az életemet, amit én magam határoztam meg célul. Persze ezzel jön a felelősség is, hiszen nem mondhatom, hogy azért vagyok itt-meg ott, mert kívülről rám erőltették. De a szabadsággal mindig együtt jár a felelősség, épp ezért retteg tőle a legtöbb ember. Aztán igen fontos, hogy egészen kiskorom óta folyamatosan és versenyszerűen sportoltam, hiszen a sport mutatja meg legszebben egy kialakuló személyiségnek, hogy a befektetett munka mindig megtérül. Mondhatni elég hamar megtanultam, hogy céljaink oly mértékben teljesülnek, amennyi minőségi energiát fektetünk beléjük.

–          A helyeden vagy?

–          Igen, mint ahogy mindenki más. A viccet félretéve, nagyrészt úgy és arra halad az életem, mint ahogy azt szeretném. Persze én is küzdök napi szinten, ahogy mindenki más. A lényeg, hogy mennyire vagyunk az életben tudatosak és megéljük-e az életet, vagy csak eltelik felettünk az idő.

–          És ha nem vagy éppen a vízen, akkor is elégedett vagy?

–          Mintegy 450 nap nyílt óceánon hajózás után csak felismertem, hogy az ember nem az óceánra, hanem a szárazföldre lett kitalálva a többi ember közé. Ugyanakkor hatalmas lehetőség kijutni a nyílt vízre, főleg egyedül. Az óceánon egyedül egy kicsi hajóval, megtestesíti azt a közeget, ahol nem lehet mellébeszélni. Ahol a döntéseinknek mindig komoly súlya van. Ha jól ítéled meg a helyzetet és jól döntesz, életben maradsz, ha nem, akkor most nem tudnánk itt beszélgetni…

Megrendeltük az újabb kör kávé-kóla kombinációt, noha én már a beszélgetés felénél úgy éreztem, hogy Gábor körül olyan erők keringenek, amikből nekem is jutott bőven.

–          Noha éppen elég motiváció, hogy az ember pontosan tudja, hogy jó úton jár, de ezen túl, miért vonz a víz? Mit szimbolizál?

–          Elsősorban a szabadságot és azt a közeget, ahol bármi megtörténhet. Emellett imádom a hajót, mint technikai eszközt, aminek a navigálásával bárhova eljuthatunk, ha megfelelően tiszteljük a természetet. Ugyanakkor talán a legfontosabb, hogy az óceán egy fantasztikus közeg, ami mentes a mai civilizált világ információ áradatától – megteremtve így azt a kivételes lehetőséget, hogy a hajós egy végtelenül tiszta közegben találkozzon önmagával. Az óceánt és az ottani szóló hajózást úgy kell elképzelni, mint egy hatalmas tükröt, ami különböző extrém szituációkban, kíméletlen őszinteséggel megmutatja az egyénnek, hogy ki is ő valójában.

–          Azt írtad a könyvedben, hogy ha még egyszer vízre akarsz szállni, bárki meghallja ezt, akadályozzon meg benne. Azóta már hajóztál, és ha jól tudom, fogsz is. Mikor elég? Elég lesz egyáltalán valaha?

–          Így igaz, amikor a könyvet írtam még biztos voltam abban, hogy soha többet nem leszek képes visszamenni az óceánra, hiszen a transzatlanti kenus úton majdnem sikerült kilőni magamat az élők sorából, pontosabban a hajóval együtt elsüllyeszteni magamat 5 kilométer mélyre. Szakemberek szerint is 10-15 év kellett volna az átélt események feldolgozásához, ami akkor több mint ijesztő volt. Sokat dolgoztam rajta, hogy úrrá legyek a történteken, és így igaz, azóta ismét kétszer áthajóztam egyedül az Atlanti-óceánt, – összesen mintegy nyolcvan nap alatt, – ahol volt időm helyretenni a dolgokat. Arra a kérdésedre, hogy mikor lesz elég, most még nem tudok válaszolni, hiszen jó pár betervezett út van még előttem. Amíg érzem a lendületet, a motivációt, és hogy dolgom van odakinn az óceánon, addig biztos vissza fogok menni, hiszen ennyivel tartozom magamnak.

–          Visszatérve arra az ominózus negyedik óceán átkelésedre, a kenus utadra, ahol hetvenhét napot töltöttél a nyílt vízen, ami már önmagában őrjítő. De ennek majd’ a felét a külvilágtól technikailag elzárva, az életben maradásért küzdve töltötted, nos, a gondolat is elindítja bennem a félelmet. Hogy voltál képes megküzdeni a félelemmel?

–          A félelem érzete az élet természetes része, hiszen mindenki fél számos dologtól. A félelem egy bizonyos szintig igen inspiráló, és összeszedetté is teheti az embert, ha nagy baj van. A lényeg, hogy ne hagyjuk megnőni félelmünket, hiszen az egyenes út a pánikhoz, ahonnan csekély esélyünk van az életben maradásra. A nagy öregek szerint épp onnantól lesz baj, ha már valaki nem fél. Emellett a legnagyobb fejlődési lehetőségek éppen a legfélelmetesebb és legnehezebb élethelyzetekben állnak rendelkezésünkre. Ha minden ideális, az egyén nincs rákényszerülve a fejlődésre és a folyamatos megújulásra. Ellenben nehéz helyzetben csak fejlődni vagy elbukni tudunk. A kenus utamon én 44 napot töltöttem a külvilágtól minden téren elszigetelve, ami egy örökkévalóságnak tűnt. Ott és akkor brutálisan igénybe vett minden egyes nap túlélése, ellenben ma már egyetlen percét sem csinálnám vissza, hiszen ilyen kivételes helyzetbe kevés ember kerül a földön. Ma úgy látom, ez egy fantasztikus lehetőség volt, hogy ilyen abszurd helyzetben edződhettem fizikálisan és mentálisan.

–          A halál szele mit változtatott meg leginkább az életedben?

–          Először is rádöbbentett arra, hogy bizony nem végtelen az emberi élet, hanem nagyon is rövid és kínosan véges. Ez pedig beindított egy pozitív változást, nevezetesen a jelen idő megbecsülését. Egyszerűen ma már pontosan tudom mennyire véges mindannyiunk élete, és ennek következtében mennyire értékes is. Ha ez a tény pedig zsigeri szinten beleég valakibe, akkor onnantól az egész élete megváltozik, hiszen minden percben ott van a soha vissza nem térő lehetőség. A döntés, hogy arra vezessük életünket amerre akarjuk, annak összes felelősségével együtt. Ennek a tudatosítása pedig felbecsülhetetlen.

–          Tudod, miért kellett átélned a magányt, miért érintett meg a halálfélelem? Mi végre kellett elindulnod az úton? Megfejtetted?

–          Azokkal a próbatételekkel, amik a változást indukálták, normális körülmények között biztosan nem küzdöttem volna meg. Egyszerűen mindent megtettem volna, hogy elkerüljem őket, hiszen az ember természetes igénye a biztonság, a megszokás, – egyszóval hogy a komfortzónánkban maradjunk, – elvágva magunkat az igazi fejlődés lehetőségétől. Ezzel szemben totálisan egyedül, – több mint ezer mérföldre a legközelebbi biztonságot jelentő szárazföldtől, – amikor az embert megérinti az elmúlás szele, csak a saját gondolatain és tettein múlik, hogy megéli-e a holnapot. Ebben a helyzetben pedig csak a folyamatos fejlődéssel és megújulással van esély az életre. Épp ezért mentem azóta is vissza a vízre és fogok ismét visszatérni. Úgy érzem, elindultam egy úton, ahonnan már nem szabad visszafordulnom, egyszerűen kötelező a végére járnom.

–          Az elején arról beszéltünk, hogy az ember érzi, tudja, ha a helyén van, ha a sorsfeladatán dolgozik. Ez elég önbizalmat ad a túlélésre?

–          Ahogy én hajózok, azt csak úgy lehet, ha száz százalékig tudom, bármi történjék is: meg fogom oldani a helyzetet! Amíg ez így van, ki szabad menni a vízre, ha ez megváltozik, onnantól felelőtlenség. Amíg az ember hisz magában, addig bármily szorult is legyen a helyzet, mindig a megoldáson fog dolgozni és így meg is fogja azt oldani. Ha viszont csak egy százalékig benne van a kétely, onnantól szinte lehetetlen megoldást találni egy komolyabb szituációban, hiszen szorult helyzetben az egyén áldozatként fog szembenézni a helyzettel. Márpedig az óceán ebben nagy tanítómester, és mindig a legabszurdabb szituációkban fogja levizsgáztatni a rajta hajózó egyént.

–          Fiatalon átkeltél önmagad óceánján. Mi lesz ezután?

–          Én hiszek abban, hogy addig van célja az életünknek, amíg élünk. Jelenleg készülök a következő – hetedik – óceán átkelésemre, közben pedig egyetemeken és felsővezetői képzéseken tartok célmegvalósítással kapcsolatos előadásokat. Az elmúlt időszakban 5 országban több, mint 40 ezer emberrel sikerült megosztanom az ez irányú tapasztalataimat. Úgy érzem igen fontos, hogy amit megélünk és megtanulunk, azt vissza tudjuk adni a közösségnek. És habár ezen előadások alapja a hajózás, mégsem az a lényeg, hogy mindenki hajózzon át egy óceánt. Sőt, ha valaki ezzel megkeres, általában én szoktam lenni az első, aki megpróbálja lebeszélni erről az illetőt. Ugyanakkor mindannyiunk feladata, hogy átkeljünk önmagunk, vagyis az életünk óceánján. És ez az, ami mindenkinek más és más, viszont a lényeg, – hogy az illető céltudatosan halad az általa kiszemelt cél, illetve sziget felé, vagy csak céltalanul sodródik, – az már mindig az egyénen múlik.

Bizonyára feltűnt, hogy nem közvetlenül a hajózásról kérdeztem Gábort. Sokkal inkább érdekel az, ami az egésznek a mozgatója: tudja, hogy mit akar, képes élni a saját életét, hatalmasat mer álmodni és nekivág az útnak. Azt hiszem, ez tanulható és ha valaki, ő remek tanítója ennek.

Ajánlom figyelmetekbe Gábor könyvét is: Átkelés a végtelenen – Tudatos átkelés önmagunk óceánján.

Rakonczay Gábor

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*